JustPaste.it

Ady Endre (1877-1919) kora

Nem azért szentelek Adynak egész külön fejezetet, mintha olyan nagy szerepet játszott volna a magyar közéletben és olyan hatással lett volna népünk sorsának alakulására, hogy ezt megérdemelné, hanem mert típus volt a Ferenc József-i kor végén s ezért vele kapcsolatban igen tanulságos következtetéseket lehet levonni.

A liberalizmus korszakának jellegzetessége a „felvilágosultság” korának az idő haladtával fokozatosan enyhülő, de még mindig erős egyházellenessége, hitközönye és a pozitív hitet a tudománnyal és a modern kultúrával összeegyeztethetetlennek s már rég meghaladottnak hirdető vallástalanság és szabad erkölcsiség volt. Külön jellegzetessége volt még az egészen fesztelen zsidó uralom, mert e korban a zsidóság ellen hangot hallatni vagy akár csak a legkisebb kritikát is megkockáztatni, vagy például nem vallásnak (melynek a vallásszabadság értelmében és a hitközönyösség alapján tisztelet járt), hanem fajnak tekinteni, sőt még csak nevét is említeni szintén középkori reakciósságszámba ment.

Aztán hozzátartozott még a liberalizmushoz a (zsidó vagy nem zsidó) tőke háborítatlan uralma, a szociális probléma teljes figyelmen kívül hagyása, az erősebbek és hatalmasabbak teljesen szabad versenye a védtelenekkel és elesettekkel szemben. Bár külsőleg népuralom volt és parlamentarizmus, de nyílt szavazati joggal s ezáltal a pénz és az erősek uralma erkölcstelen eszközökkel is érvényesült a gazdasági mellett politikai téren is. Végül teljesen hozzátartozott a teljesen szabad érvényesüléssel és a hitközönyös közszellemmel szükségképpen együtt járó nagy korrupció és a vele járó egyéb visszaélések.

Ezért kezdett aztán jelentkezni ellenhatásként a marxizmus, először nem kommunizmus, hanem szociáldemokrácia néven, de már ekkor is a kommunizmus programjával s annak materializmusával és istentelenségével. A munkásság, mely akkor sokkalta istentelenebb, egyház- és papgyűlölőbb volt, mint ma, de sokkal öntudatosabb és (joggal) elkeseredettebb is, egymás után rendezte meg nagy sztrájkjait, véres utcai tüntetéseit és noha a politikai korrupció miatt képviselője az országgyűlésen még alig volt, mégis egyik legjelentősebb hatalommá nőtte ki magát a magyar politikai és közéletben. Noha akkor még mezőgazdasági ország voltunk, városaink még elég kisnépűek és így proletárságunk is aránylag kis létszámú volt, mégis részint mert ez a proletárság a fővárosban tömörült, melynek kezében az ország irányítása volt, s ahol azok a hatóságok és erők székeltek, melyek az országot vezették, részint mert az akkor még teljesen zsidó kézben levő sajtó is vagy nyíltan vagy burkoltan mellettük volt s részint mert ez az aránylag nem nagy tömeg rendkívül jól szervezett, fanatikus, vakmerő és mindenre elszánt volt, mindenki érezni kezdte, hogy a jövő tulajdonképpen az ő kezében van s nincs messze az idő, mikor a proletárság az ország ura lesz.

Új szabadságharc, új lázadás volt készülőben, mely azonban – noha lényegében ugyanaz volt, mert Habsburgot, papot ez is éppoly ádázul gyűlölt, mint a régi szabadságharcosok – mégis más színezetű volt, mint a régiek, mert nemzeti, hazafias jelszavakat nem használt, sőt egyenesen a nemzetköziséget írta zászlajára. De Kossuthot azért ő is a maga emberének tartotta, Petőfi szobrát pedig minden évben megkoszorúzta. A Habsburg-gyűlölet szívügye volt, csak most már a nemzet ellenségei közé a papok mellé, amit az eddigi lázadások taktikából és opportunizmusból nem hirdettek egész nyíltan, de láttuk, hogy mégis mindegyiknek jellegzetessége volt, már a főurak gyűlölete is hozzájárult, sőt egyik jellegzetessége lett, sőt ez a gyűlölet nemcsak a főurakra, hanem most már minden úrra és gazdagra kiterjedt.

Érdekes azonban, hogy noha proletárok pártja volt s így kizsákmányolói a gyárosok és bankárok voltak, akik között katolikust lámpával kellett keresni, a szociáldemokrata sajtó mégis mindig a papi vagyon és a nagybirtok ellen dörgött és Habsburg-gyűlöletet szított. A Habsburgok alatt jobb életet még elképzelni se tudott, hisz ezt elválaszthatatlannak tartotta a főpapság és főurak uralmától. A Népszava akkor még nem a bankok államosítása és a gyárak szocializálása mellett izgatott (hiszen azokat zsidóktól kellett volna elvenni), hanem az egyházi vagyon szekularizálása [egyházi javak világi célokra való kisajátítása] mellett.

„Azok a csuhások” címen sok tízezres példányszámban külön röpiratot adott ki tisztán a papság elleni gyűlölet szítására, címlapján egy igazán gyűlöletes, undorító „csuhással” s ilyen jelmondatokkal: „Papzsák feneketlen” stb., s olyan, minden képzeletet felülmúló durvaságokkal, rágalmakkal, becsületsértésekkel és osztály elleni izgatással, szinte egész nyíltan hirdetve, hogy minden pap gazember, hogy most félszáz év múlva olvasva alig akar az ember hinni a szemének, hogy azelőtt annyira tökéletes sajtószabadság volt, hogy még ilyen, a gyűlöletben és szennyben szinte tomboló irat is büntetlenül megjelenhetett.

Ha néha mégis szükségesnek tartották elkobozni a Népszava egyik-másik számát, az újságárusoknál a lap helyett egy óriási betűivel pöffeszkedő röplap volt ezzel a kihívó felírással: „A Népszavát újra elkobozták! Azért is fizessetek elő a Népszavára!”

És a szociáldemokráciának és Népszavájának izgatásai, amennyiben az uralkodóház, a főpapság és a főnemesség ellen és a földosztásra irányultak – pedig háromnegyed részben ezek ellen irányultak –, nemcsak a proletárok, hanem az egész magyar közönség tetszését megnyerték és rokonszenvvel találkoztak. Az úri világnak és az értelmiségnek természetesen mindig ellenszenves volt a Népszava, de mindenki helyeselte pap-, egyház- és grófellenességét, nemcsak a hitétől már rég megfosztott városi munkásság, mely a katolikus nagygyűlésre a fővárosba jött, s a püspökök kocsiját is megdobálta, és természetesen a zsidóság, hanem a protestantizmus is teljes egészében (felekezeti gyűléseiken ők is a Mária-kongregációk ellen dörögtek és a katolikus egyházi vagyon szekularizálását követelték, sőt Hajdú megye közgyűlése fel is írt ez ügyben a kormányhoz s átírt a többi megyéknek is, hogy csatlakozzanak indítványához), sőt még a katolikus értelmiség és városi közönség is.

Nem gondolták – szegények –, hogy a papok után a földbirtokosok következnek (s természetesen a protestánsok is és nemcsak a grófok, hanem még a „kulákok” is), sőt a zsidó bankárokat és gyárosokat se lehet majd megmenteni, sőt ezek kifosztása még a papokét is megelőzi majd, mert a papok mögött mégis tömegek is vannak, akik miatt – legalább egyelőre – kímélni kell őket, míg a grófot, bankárt, gyárost mindenki irigyli, sőt a falusi szegénység is így van még a kulákokkal is. Ezek kifosztására tehát még haladék se szükséges.

Ma azt hiszi a magyar közönség, hogy a magyar szabadságharcosok, köztük Kossuth vagy Petőfi és Weltner Jakab, Kun Béla vagy Rákosi Mátyás között ég és föld különbség van cél és lelkület tekintetében s Rákosiék csak taktikából űztek olyan nagy kultuszt Kossuth és Petőfi nevével és hivatkoztak olyan sokat 48-ra. Nagy tévedés.

Ferenc József idejében még nagyon hangsúlyozták ezt a nagy különbséget a „hazafias” lapok, mikor a szociáldemokraták március 15-én Petőfi Duna-parti szobrát koszorúzgatták. Világos, hogy nem azonos a két felfogás és van különbség köztük. Van, de csak annyi, mint 1848 és 1948 között. 1848 óta a világ valóban 100 évet haladt, világos tehát, hogy az akkori „szabadsághős” másképpen gondolkodott s az a szabadság, melyet zászlajára írt, más színezettel bírt szájában, mint a ma „szabadsághősének” ajkain. Nem a lényeg, hanem a kor különbsége volt ez, hisz maga Kossuth vagy Petőfi is másképpen írt és beszélt volna ma, mint a maga korában, de Rákosi Mátyás is másképpen, ha 100 évvel előbb élt volna.

Akkor csak úgy lehetett „szabadságharcot” vívni és általa érvényesülni, ma meg csak így. Mivel Kossuth vagy Petőfi akkor is csak szabadsághőssé lett volna, ha száz évvel később él, világos, hogy ma már ők is Rákosi Mátyás-féle „szabadsághősök” lettek volna.

Rákosi Mátyás legfeljebb azért nem lehetett volna száz évvel előbb olyanforma „szabadsághős”, mint Kossuth vagy Petőfi, mert akkor még nem Rákosi volt a neve és egy zsidó egyébként sem volt alkalmas szabadsághősi szerepre. De hogy ez a kis különbség milyen keveset számít, láthatjuk abból, hogy hiszen ma se lett volna rá alkalmas (még úgy se, mint 48-ban, mert akkor – legalábbis művelt körökben – nem volt még antiszemitizmus, míg ma ugyancsak van). Őt csak a Vörös Hadsereg és Sztálin József tette zsidó létére is magyar szabadsághőssé. S ha azzá tudta tenni, noha soha nem volt Magyarországon akkora antiszemitizmus, mint mikor azzá tette, akkor egy hasonlóan erős és elszánt külföldi hatalom terrorjával ez száz évvel előbb is megtörténhetett volna.

Eszközül a Habsburg-, főpap- és főúrgyűlöletet használták fel, de ugyanezt 48-ban is sikerrel lehetett felhasználni, mert a magyar közönségben legalább úgy benne volt ez akkor is már, mint ma. Petőfinek például már akkor elve volt, hogy gróffal szóba nem áll, mert az csak rosszat akarhat. Nem tett e tekintetben kivételt még báró Wesselényivel se, pedig annak lelke lényegében ugyanaz volt, mint az övé.

A forradalmárok lényegükben 1848-ban is ugyanazok voltak, mint 1948-ban, izgattak a tekintély, a fent levők ellen és hízelegtek a tömegeknek.

Ady korában a függetlenségi 48-as párt képviselte a régi szabadságharcos és 48-as eszméket és ez a 48-as párt, kivált legszélsőségesebb, tehát „leghazafiasabb” árnyalata, a Just Gyula-féle, igen szépen megfért a szociáldemokrata párttal (utóda, a kisgazdapárt, le is paktált vele közvetlenül az orosz megszállás előtt) s kivált mikor Ausztria, a királyi ház, az Egyház vagy a főurak ellen kellett csatasorba állni, egy sorban harcoltak egymással.

Keserűen emlékszem vissza diákkoromra, mikor Keszthelyen a „klerikális” néppárt jelöltje állott szemben a képviselőválasztáson a 48-as párt jelöltjével. A papjukra hallgató jó falusi magyarok révén a néppárt győzött ugyan, de Keszthelyen, a városban, az egész ezer főnyi zsidóság, az iparosok és munkások (pedig ők egytől egyig katolikusok voltak) és az értelmiség is, mind 48-asok voltak, sőt talán fele részben még az én premontrei szerzetestanáraim is.

A szociáldemokrata párt (no meg hát a zsidóság) e választáson fő kortese volt a 48-as pártnak. És szokott módján annyira fanatikus, annyira erőszakos és olyan féktelen gyűlölettől vezetett harcosa, hogy a néppárt plakátjai már egy órával kiragasztásuk után szerteszét mindenütt le voltak tépve, a néppárti jelölt programbeszéde megzavarására pedig testületileg vonult ki a szociáldemokrata párt és a zsidóság s állandó kiabálásaival, záptojásaival meg sípjaival és fütyülőivel olyan éktelen zsibvásárt csinált, hogy a beszédeket lehetetlen volt megtartani.

Ezzel szemben a 48-as párt gyűlését persze senki se zavarta, mert az ő ellenfelei – pedig többségben voltak, hiszen győztek – jámbor, félénk nyáj volt, mely nem bántott senkit, sőt örült, ha őt nem bántották. De a 48-as gyűlés közönsége még így is – vagy talán éppen ezért – támadólag lépett fel és még a velük együtt érző premontrei tanárokat is, akik a beszédek meghallgatására megjelentek lakásuk ablakában (a térre néztek ugyanis), olyan inzultusokkal illették, hogy rögtön vissza kellett az ablakból vonulniuk s így még ők is megértették végre, hogy nekik nem a 48-asok közt a helyük. Így aztán a választás napján már egy se volt, s nem is lehetett köztük 48-as, azaz a zsidók és szociáldemokraták szövetségese. (Azért inzultálta őket az egyházellenes tábor, mert nem tudta feltenni, hogy még papok is az ő táborukban lehessenek. Az egyházellenesek tehát jobban tudták, hol a pap helye, mint amennyire egyes papok tudták.)

A szomszédos kerületben, a szülőhazámban, Zalaszentgróton szintén a néppárt küzdött a 48-as párttal szemben, s mivel itt a néppárti jelölt egyenesen pap volt, a 48-as párt ilyen nótát szerkesztett:

„Az lenne a mi legnagyobb szégyenünk, szégyenünk,
Ha kölcsönkért pap lenne a követünk, követünk.”

Itt nem is győzött pap, hanem a 48-as párt. Ekkor tehát a 48-as függetlenségi, azaz a „hazafias” párt már a zsidóság pártja volt (láttuk, hogy már 48-ban is az volt), de egyúttal a marxistáké is, ami 48-ban még nem volt. De láttuk, hogy maga Marx már 1848-ban is a maga pártjának tekintette a 48-at, pedig bizonyára legjobban tudhatta, mi illik legjobban az ő pártjához és mi nem. A XIX. század második felében és a XX. században ugyanis már nem a nemzeti eszme volt az uralkodó eszme, hanem a szocializmus, ekkor tehát már forradalmat, lázadást (mely most is szabadságharcnak nevezi azonban magát) már csak ennek alapján lehetett indítani. Érezték ezt a magukat „hazafiaknak” gondoló forradalmárok is, ezért szövetkeztek a tüntető és jogot követelő, pap- és úrgyűlölő ipari munkássággal, de érezték ugyanezt a szociáldemokraták is, azért éreztek és dolgoztak a 48-as jelölt mellett úgy, mintha csak az ő jelöltjük lett volna.

Később, amint a szociáldemokrácia mind nagyobb hatalommá vált és nemzetközisége, úrgyűlölete és kíméletlensége mind nyíltabbá lett, sokaknak azok közül, akiknek forradalmárságában a nemzeti eszme volt a lényeges s egyébként se tartozván a munkásosztályba és a nincstelenek közé, a forradalom sikere esetén maguknak is vesztenivalójuk volt, kinyílt a szemük s kezdték vele nem azonosítani magukat, sőt egyenesen a nemzet és a maguk ellenségének tekintetni. De még mindig nem olyan sokan és nem olyan határozottan, mint kellett volna.

Habsburg-, egyház- és mágnásellenességben teljesen egy követ fújtak velük továbbra is nemcsak az összes zsidó (még a gazdag zsidók is), hanem az összes protestáns is, sőt a hitközönyös katolikus értelmiség és a városi lakosság is. Láttuk, hogy Szabó Dezső is az első világháború kitörése előtti években még azzal a végkövetkeztetéssel figyelmeztette hitfeleit arra, hogy ma már csak két életre és jövőre képes szervezet és eszme van: a katolicizmus és a szociáldemokrácia, hogy a protestantizmusnak nem az első, hanem a második mellett van a helye.

Igaz, hogy Ady Endrét, a zsidókkal és szociáldemokratákkal egy követ fúvó és velük egy táborban levő kálvinista költőt elítélte, kárhoztatta s nem vette be a maga körébe se a Kisfaludy társaság, se a Tudományos Akadémia, sőt még a Petőfi Társaság se, ez pedig nem lett volna lehetséges, ha kálvinista kiválóságaink is nem lettek volna elítélői azoknak az elveknek, melyeket képviselt, azonban ez az elítélés csak a szorosan vett kálvinista kiválóságokra szorítkozott. A tágabb értelemben vett értelmiség bizony nagyon rokonszenvezett vele.

Hiszen már az első világháború előtt is senkinek a nevét nem emlegették annyit a magyar irodalmi életben, mint Ady Endréét. Ha csak a zsidóknak és proletároknak tetszett volna, akkor nem kerülhetett volna annyira a közérdeklődés középpontjába s nem lett volna annyira mindenütt emlegetett a neve. Az idő haladtával pedig nemhogy kinyílt volna a magyar közvélemény szeme és nem hogy távolodott volna a már semmiképpen se nemzeti forradalom, illetve az azt előkészítő eszmék költőjétől, hanem éppen ellenkezőleg, mindig jobban szívébe fogadta. Hamarosan az említett tekintélyes irodalmi testületek ellenszenve is feloldódott iránta s a Horthy-korban már oda jutottunk, hogy Adyt leszólni, elítélni, lekicsinyellni már egyenesen lehetetlenség volt annak számára, aki nem akart sötétencként szerepelni s magát elfogultságával vagy elmaradottságával nevetségesé tenni.

A Horthy-korban már olyan kultusza volt Adynak, hogy iskoláinkban a magyartanárok legalább olyan terjedelemben méltatták, mint Aranyt vagy Petőfit s velük egyenrangúnak, sőt mivel ők már nem a jelen kor költői voltak, tulajdonképpen náluk is többnek tartották.

Igaz, hogy az irodalomtörténetben és az esztétikában nem az számít, hogy az írónak milyenek voltak az erkölcsei és milyenek a politikai nézetei, hanem hogy milyenek a versei és milyen a költői tehetsége, ámde a magyar közvéleményben „a hazafiság” mindig volt olyan fontos, mint maga az írói tehetség s költőinkben mindig sokkal jobban ünnepeltük a hazafit, mint a költőt. Így volt ez még a közéletben és a sajtóban is, hát akkor az iskolában, melynek nemcsak a tanítás, hanem a nevelés és a hazaszeretet ápolása is célja s ez utóbbi legalább annyira, mint az előbbi!

Nem lehetett volna tehát Ady annyira népszerű, annyira elismert és iskolai előadásokban is oly nagy magasztalás tárgya, ha csak a költői tehetségét ünnepeltük volna és ha közvéleményünk csakugyan gyűlölte és elítélte volna azokat az eszméket és azt a politikai irányzatot, melynek Ady egész életében szolgálatában állt vagy amely őt a hazafias közvélemény tiltakozása nélkül annyira kisajátította.

Ez is egyik bizonyíték arra, hogy a Habsburg-, egyház- és mágnásgyűlölet lényegében azonos a mai szociális forradalmakkal még akkor is, ha mint XIX. századi jellegzetesség, ekkor még egyúttal nacionalizmussal is párosul. Adyban megvolt ez a hármas gyűlölet s a magyar közvéleményben is megvolt. Adyban zsidóbarátsággal, illetve a zsidóság tökéletes kiszolgálásával is párosult és a marxizmus iránti rokonszenvvel is, míg a magyar közvéleményben nem. De ez a közvélemény is annyira fontosnak tartotta az abban a hármas gyűlöletben való egyezést s annyira mellékesnek ez utóbbiakban való nem egyezést, hogy ez nem volt akadálya a rokonszenv és bámulat általánossá levésének s Adynak Petőfivel és Arannyal egy vonalba helyezésének.

Annál is meglepőbb ez, mert hiszen a Horthy-korban már egy igen nagy és keserves tanulság birtokában is volt a magyar közvélemény: a maga bőrén kellett tapasztalnia, hova visz ez a modern, ez a szociális forradalom. Mert hiszen a Horthy-kor Magyarországa már egy kommunizmus után következett, már a trianoni Magyarország volt és mindenki tisztában volt azzal, hogy ezt a Trianont az 1918-as forradalomnak köszönhettük. Emiatt általánosan „patkányforradalomnak” is nevezték. Pedig ezt a forradalmat a zsidóság, mégpedig éppen azok a zsidók csinálták, akik Ady Endre baráti köréhez tartoztak. (Hatvany-Deutsch, Jászi, Kunfi, sőt még az a Kéri Pál is jóbarátja volt, aki Tiszát meggyilkolta, Kun Bélának pedig diákkorában maga Ady volt az instruktora.)

Sajátságos tehát, hogy éppen azok, akik e forradalom előkészítőit hazaárulóknak tartották, gyűlölték és megvetették, sőt amennyiben kezükbe kaparinthatták, börtönbe vetették őket, ugyanazok Adyt tisztelték, bámulták, ünnepelték. A zsidó barátait, szociáldemokrata rokonszenvét, írásait a Népszavába, szabadkőművességét, sőt még a kommunista vörös csillagról írt versét is mind megbocsátották neki s mind nem tartották fontosnak, mert hiszen Habsburg-, pap- és mágnásgyűlölete ínyükre volt, ebben elvtársak voltak és mert a földosztást is épp úgy szorgalmazták ők is és épp úgy a magyar nép megváltását látták benne, mint Ady és zsidói. S hogy szemükben ez volt a fontos, ez volt a lényeg, a zsidógyűlölet, a nemzetköziség, s a kommunizmus elítélése pedig csak mellékkörülmény, azt Ady iránti lelkesedésük fényesen bizonyítja még akkor is, ha ezt ők tagadják, sőt magukban meg is vannak győződve róla, hogy nem úgy van.

Még feltűnőbbé teszi ezt a jelenséget, hogy ez az Ady-kultusz akkor is csorbíthatatlanul tovább tartott, mikor már Hitler Adolf eszméi tökéletesen meghódították az országot, mikor már fajgyalázásnak nyilvánították a zsidóval kötött házasságot, sőt még a zsidó szeretőt is (Adynak majdnem minden szeretője zsidó volt) s mikor vidéken már az internálás veszélyével járt zsidóval sétálni az utcán. S mindez nemcsak egy idegen hatalom bitorló terrorja eredményeként, hanem a magyar társadalom legszélesebb rétegeinek tökéletes helyeslése és üdvrivalgása közepette.

Máglyára szórták a zsidóktól írt könyveket, még a megkeresztelkedettektől írtakat is, sárga csillagot viseltettek a zsidókkal, gettóba zárták, elhurcolták, másvilágra küldték őket, egy csepp zsidó vérnek valaki ereiben való felfedezése egyet jelentett az erkölcsi halállal s ok volt sokszor az öngyilkosságra, csak Ady Endre, akit zsidók pénzeltek, zsidók környeztek és zsidók irányítottak, aki minden írását zsidóknál jelentette meg, aki zsidóknál lakott (ingyen), aki zsidók pénzén ment szanatóriumba, akinek zsidó volt a magántitkára (szintén ingyen) és akinek zsidó volt a „Lédája” (de már nem is ingyen, hanem még ő tartotta ki mellette Adyt is), csak Ady Endre nem vesztett népszerűségéből semmit, csak neki nem ártott ez a fajárulás, csak az ő tehetségét és műveit méltatták az iskolák magyar tanárai még ekkor is heteken át s állapították meg róla még azt is, hogy nemcsak nem volt vallástalan, hanem – urambocsá! – tulajdonképpen ő volt a legvallásosabb költőnk, sőt vallásos verseket tulajdonképpen nem is írt más senki a magyar irodalomban, csak ő. Ady nagyságának tehát még ez a vihar se ártott.

Vajon nem azért, mert a Habsburgokat, papokat és mágnásokat a nyilasok is éppúgy gyűlölték, mint Bocskai, Bethlen, Rákóczi, Kossuth, Petőfi és a szociáldemokraták s a magyar társadalom is tulajdonképpen csak őket gyűlölte, nem pedig a hazáját szerette?

Ady tehát lényegében ugyanaz volt, mint a magyar társadalom akár Bocskai, akár Bethlen, akár Rákóczi, akár Kossuth idejében, akár nyilassága alatt, akár az őszirózsás forradalomkor, akár a népi demokráciában.

Ady magyar vérű ember volt, mint lényegében bizonyára a magyar társadalom és közvélemény is az. S Ady okos ember is volt – hiszen tehetségét képtelenség lenne tagadni – s bizonyára a magyar közvélemény is józan és okos, hiszen egy tömeg, egy egész társadalom már ösztönszerűleg is az.

Mind a ketten téves utakon jártak és járnak. A magyar közvélemény is, hiszen ha nem úgy lenne, akkor nem élnénk csonka hazában, s akkor nem éltünk volna meg „népi demokráciát”. S a magyar társadalom és közvélemény tévedéseinek és bűneinek ugyanaz az oka, csírája, indítékai és tragédiája, ami Ady tévedéseinek és bűneinek volt. Érdemes tehát egy kissé megvizsgálnunk jellemét. Ha magunkra ismerünk benne s bűnbánattal és lelki megtisztulással kísérjük, nagy hasznunkra lehet, a magunk megtisztulására és nemzetünk felemelkedésére vezethet.

Adynak az volt a tragédiája, hogy keresztény létére se volt keresztény. A magyar társadalomnak is ez a baja. Pedig Ady tudta, sejtette, mi az a kereszténység. Hiszen olyan verseket is írt, hogy – láttuk – vallásos költőnek tartják miatta, sőt még olyan idő is volt, mikor „pap akart lenni Kalocsán”, sőt nem is pap, hanem egyenesen jezsuita. Igaz, hogy akkor is csak dacból akart az lenni, de hogy ha dacában is, de mégis éppen jezsuita akart lenni, mégiscsak jelent valamit és sok tudatalattit sejtet. Aztán az erdőalji feszület előtt is ő már meg szokta emelni a kalapját, noha apja még csak gúnyolódni tudott rajta, mikor elment előtte. Bűnbánó versei is világosan mutatják a kereszténység iránti titkos nosztalgiáját.

Ady azonban mégis készakarva nem akart keresztény lenni azért, mert kereszténynek nemcsak forma szerint, hanem a valóságban is, azaz igazán nehéz lenni, áldozatokkal, önmegtagadással, lemondásokkal jár. Fel kellett volna miatta emelkednie, elhagynia bűnös élvezeteit, megtagadni önmagát, a benne lakó „őskajánt” s ez erejét felülmúlja, mert még a kísérlettől is visszariadt. A magyar társadalom is ugyanezen okok miatt nem tud keresztény lenni. Pedig ahogy Ady 42 éves korában paralízisben, szifiliszes elbutulásban, szánandó állapotban pusztul el miatta, épp úgy pusztul miatta a magyar nemzet és nép is és játssza, herdálja el ezeréves hazáját és nemzeti önérzetét.

Önmegtagadásra lett volna Ady részéről szükség. Le kellett volna döntenie azokat a hamis bálványokat, melyeket emelt magának s melyeknek hódolni egyénileg dicsőségnek, nemzete részére nyereségnek tartott (a tekintélygyűlölet és a tekintély elleni izgatás, nevelésük helyett a tömegeknek való hízelgés és az egyéni önzés), el kellett volna ismernie az igaz Istent és az erkölcsi helyzetet, főként pedig megkezdeni a neki való szolgálatot. Ady ezt csak látta vagy mintha látta volna hébe-hóba, de el sohasem kezdte. A magyar közvélemény és társadalom azonban még megkezdheti s e sorokkal szeretnénk hozzájárulni, hogy meg is kezdje.

Ady terheltsége

Ady Endre kétségtelenül talentumot kapott Istentől, vagy ha úgy jobban tetszik, a természettől. Bár még rajongói szerint is igen sok silány verse van s még remek verseiben is vannak gyönge, esetlen, erőltetett részletek, annyi bizonyos, hogy igazi, istenadta költő volt, akit homlokon csókolt a múzsa. Ámde amit a természet egyik kezével ad, a másikkal elveszi s ezért a lángelmékben – kivált a művész-lángelmékben – ritka, aki valami terheltség átkát nem hordozza magában. Ady is egészen kétségtelenül terhelten született, mint Petőfi is. Szenvedésre született ember volt. Vágyott az élet örömei után, habzsolta is őket, de boldog lenni köztük nem tudott. Az érzéki örömök sokkal jobban ki tudják elégíteni a józan, középszerű, jó idegzetű, jó gyomrú nyárspolgárokat és tucatembereket, akik jókat tudnak enni és aludni, mindig egyformán derűs kedélyűek, szélsőségekre, túlzásokra természetüknél fogva nem hajlamosak, mint a szellemi nagyságokat.

A költő az egészséges nyárspolgárnak homlokegyenest ellentéte, ő mindent, örömöt is, fájdalmat is túlzottan él át s minél nagyobb költő, annál túlzottabban. A köznapiságban nem leli örömét, sőt egyenesen tűrhetetlennek találja és sokszor komor és elkeseredett akkor is, mikor nincs is semmi különös oka rá. Láttuk, hogy Petőfi is ritkán vegyült társai játékaiba gyerekkorában, amiben azok örömüket lelték, az őt nem érdekelte. Ady ugyanilyen volt. „Barátaink között akadtak – írja nagykárolyi kisgimnazista kortársa, Hetey Zoltán (Ady Bandi – Ady Endre, 26. o.) –, akik közös szobában való együttélés dacára sem tudtak vele sohasem összemelegedni és összeférhetetlennek, zárkózottnak találták, különösen abban az időben, amikor már kamaszkorát élte.”

„Ha búsult vagy rosszkedvű volt – folytatja Hetey (67. o.) –, ami nála elég gyakran előfordult, a kis zöld ládájára ült, könyökét a térdére támasztotta s arcát a tenyerébe rejtette.”

„Egyszer csak észrevettük, hogy Bandi vonakodik részt venni kisded játékainkban, különösen ha nem lányok részvételével való bújócskajátszásról volt szó. Pedig gyakran kugliztunk s ez neki kedvenc játéka volt. Játszásunk közben óraszámra egyedül üldögélt két falusi árnyékszék árnyékában, tehát nem valami ózondús üdülőhelyen.”

Ady tehát nem volt egészséges, normális gyerek. Ez az idegzeti terheltség aztán, mint szokott, együtt járt vad szenvedélyekkel, nagy rosszhajlamokkal. Például betegesen nagy érzékiség volt benne, s ez korábban is kezdődött nála, mint másoknál szokott. Igaz, hogy egy-két évvel idősebb is volt, mint társai, de noha Hetey csak az első négy gimnáziumig ismerte, mégis már akkor is a lányok kötötték le fő érdeklődését. Mindig szerelmes volt, de nem hozzáillő, vele egykorú vagy fiatalabb csitri-lányokba, hanem mindig nála idősebb nagylányokba. Azt mutatja ez, hogy szerelmei nem ideális, diákszerelmek voltak, mint a normális ily korú fiúké, hanem érzékiek, s ő már ekkor is a női test bolondja volt. Hetey nem tud róla, de Ady maga írja egyik novellájában, hogy éjszakánként már kisdiák korában ostromolta kosztadója cselédjét is, aki csak azért nem állt vele szóba, mert gyereknek tartotta még.

Ady nagyon büszke volt a törzsökös, minden idegen vér beütésétől mentes színmagyarságára s rajongói is ilyen ősmagyarnak tartják. Az ő már gyermekkorában is megnyilvánuló, egyenesen perverz, ellenszenves nemisége azonban ugyancsak nem vall arra, vagy pedig a színmagyarságról eddig alkotott nézeteinket kell felülvizsgálunk. Mi mindezt látva nem törzsökös magyarságra, hanem inkább zsidó beütésre gondolunk (vagy cigányra). Testvére, Ady Lajos, a főigazgató, írja róla, hogy „már 5-6 éves korában szexuális izgalmakat érzett a leányok körében s ezeket a maga módján igyekezett is lecsapolni”!

Orvosok és azok, akik e téren járatosak, jól tudják, hogy mindez nem a túlságos életerő, hanem éppen ellenkezőleg, a degeneráltság, az abnormális idegalkat jele. Az egészséges testűeknek, például a nagy sportteljesítményeket elérő férfiaknak nem ilyen a gyerekkoruk. Éppen ellenkezőleg, bennük rendszerint még a normálisnál is később ébred a nemi ösztön és éppen ezért tudtak olyan erősekké és jó, nyugodt idegzetűekké lenni (mert a sportteljesítményekhez nemcsak testi erő, hanem nyugodt idegzet is kell).

Világos, hogy ha Ady már 5-6 éves korában is ilyen érzékies volt, mint kisgimnazista, még inkább.

„Sokat foglalkoztatta a női nem – írja Hetey (72. o.) – élénk és aprólékos elképzelésekben. (Ez szintén nem egészséges nemiség.) A Szendreyék (akiknél lakott) házi cselédje panaszolta, hogy a Bandi ágyneműit és fehérneműit mindig foltosnak találja. János bácsi meg is ígérte Bandinak, hogy ha még egyszer ilyen panaszt hall, összenádpálcázza a kezét.” (Kár, hogy újabb panaszra várt.)

A „színmagyar” Ady tehát már kisgyerek korában olyan mételyt jelentett Nagykároly lakosságára, mint ahogyan egyes zsidókról nemegyszer hallottuk, hogy megrontják az egész falut. Szánandó az a magyar szolgálólány, aki ilyesmiket kénytelen megtudni és tapasztalni és ilyen métely közelében kénytelen fiatalságát leélni.

„Egy alkalommal Bandi a János bácsiék 18 éves, szép, erős, pirospozsgás cselédjét vadul szorongatta és le akarta teperni. János bácsi ezért alaposan fel is pofozta.” (Ez nem az az eset, amit novellában írt meg Ady s melyet már említettünk, hanem megint egy másik.)

Az azonban, ami itt következik, egyenesen visszataszító és nem egy színmagyar falusi kis parasztfiútól, hanem még egy párizsi kültelki proletár suhanctól is sok volna:

„Félrehívott minket, fiúkat, és nagy titokban közölte velünk, hogy azok a leányok, akiknek a jobb kisujja körme kopott, mind nagyon szerelmes természetűek. Indítványozta, hogy vizsgáljuk meg a társaságunkban levő serdülő leányok körmeit. Amikor megállapította, hogy melyik leány körme van leginkább lekopva, hihetetlen üdvrivalgásban tört ki és csak úgy ragyogott két nagy barna szeme a gyönyörűségtől.” (39. o.)

Ha valakinek, hát Adynak szüksége lett volna, hogy „a papok uralkodjanak felette”, de hát „szerencsére” kálvinista volt s így nem uralkodtak felette, hanem helyettük uralkodott felette perverz érzékisége. Igaz, hogy – de csak azért, mert Nagykároly legközelebb volt Érdmindszenthez és a hetivásárra oda szekerükkel úgyis majdnem minden héten bementek – Adyt az apja szerzetes-gimnáziumba adta, tehát „papi uralom” alá s Hetey szerint az ottani piarista tanárok nagyon is szigorúan őrködtek tanítványaik erkölcsein. Ámde Ady, mint kálvinista, csak külső fegyelem tekintetében tartozott alájuk, belső lelki világát illetően nem.

Még ez a külső fegyelem is annyira ellenszenves és tűrhetetlen volt azonban előtte, hogy négy évnél tovább nem is bírta ott, s noha szegénysége miatt sokkal terhesebb volt részére a távolabb fekvő és így szüleitől szekéren fel nem kereshető Zilahra, a református kollégiumba mennie, Adyt semmi se tudta visszatartani, hogy ötödikre már oda ne menjen. Azt ugyanis Nagykárolyban minden kisdiák tudta, hogy a piarista gimnáziumban semmi se szabad, de Zilahon, a református gimnáziumban minden. Ady beteg idegeinek és érzékiségének pedig szabadság kellett.

A minden porcikájában kálvinista és állandóan kálvinista voltával büszkélkedő Hetey állapítja meg a kétféle gimnázium közti nagy különbséget s ő állapítja meg azt is, hogy Ady elzüllése és későbbi szomorú sorsa és elferdült életpályája valószínűleg ezzel dőlt el, mert hiszen senkinek se lett volna annyira szüksége arra a piarista szigorra, mint éppen őneki.

Így lett aztán egész költészete is, melyben az addigi magyar költészettel szemben mindig a szerelem testi, állati oldala van kidomborítva, épp oly mételyező hatással hazája női (és férfi) világára, mint az ő diákkora a Szendreyék szegény cselédjére. Ezért voltak neki, az állítólagos színmagyarnak a szeretői is zsidók, nem pedig magyar lányok, s ezért kellett elpusztulnia is 40 éves korában paralízis progresszívában, mely mindig a vérbaj, tehát a fajtalan élet következménye. Ezért kellett verset írnia olyan fiához, aki meg sohase született. Az egészséges szerelem ugyanis fajfenntartó, a perverz, Ady-féle szerelem pedig fajpusztító. Hiszen éppen ezért nevezi a magyar fajtalanságnak.

De hogy Ady mindezek ellenére mégis olyan kedves a magyar közönség előtt, hogy csak a jót, a tehetséget látják benne, bűneit pedig megbocsátják, sőt észre se veszik, nem csodálkozhatunk rajta. A tömeg ugyanis nem szeret magánál magasabban álló ideálokat, hiszen ezek alacsonyabb rendűségi – tehát kellemetlen – érzést keltenek benne. Önkéntelen szemrehányást érez, mikor látja őket, sőt talán még lelkiismeret-furdalást is keltenek benne, ami pedig kényelmetlen dolog.

Az emberek olyan hazafias ideálokat szeretnek, akiket könnyű követni s Adyt ugyancsak könnyű. Neki csak az volt az érdeme, mint a föl-földobott kőnek, hogy bármennyire imádta is nyugatot és nézte le miatta Debrecent és a Hortobágyot, azért mégiscsak haza-hazajött és sírni mégiscsak a Kárpátok alatt szeretett.

Milyen kedves és könnyű ideál, milyen kellemes és kényelmes hazaszeretet! Sírni, sírni, sírni a bűneink miatt, de azért meg nem javulni. Sírni ugyanis néha jól esik, de szenvedélyekkel szakítani, velünk született terheltséget kiküszöbölni, emberfeletti erőt kíván. Erre az emberfeletti erőfeszítésre pedig csak azok kényszerülnek, akik eltűrik maguk felett „a papok uralmát”. Ady nem tűrte el, de a magyar közélet se tűri, sőt lenézi és gyűlöli azokat is, akik eltűrik. Ezért értették meg úgy egymást.

De nemcsak nemi tekintetben való viselkedése bizonyítja Ady rendellenes idegalkatát, hanem alkoholizmusa is. Köztudomású, hogy különösen élete utolsó éveiben már nagyon ivott, mégpedig nem is sört vagy bort, hanem a legerősebb alkoholos italokat. Idegcsillapítókkal, narkotikumokkal is erősen élt.

„Győztes kívánsággal csak ivott, csak ivott” – írja róla zsidó és szociáldemokrata jóbarátja, Révész Béla. („Ady életéről, verseiről, jelleméről”)

Előfordult, hogy még akkor is, mikor felolvasás megtartása céljából utazott Nagyváradra, még útközben a vonaton is annyit ivott, hogy kísérői bajban voltak, hogy ily állapotban hogy fogja majd előadását megtartani.

Egy ismerőse is, aki egyszer véletlenül egy fülkében utazott vele, szintén ezt tapasztalta, s mivel eleinte nem tudta még, hogy ki az útitársa, állandó konyakivással, hányaveti, nyegle viselkedésével a különcködésével a legellenszenvesebb benyomást tette rá.

Hozzáértők tudják, hogy az alkoholizmus is nemcsak bűn, hanem veleszületett hajlam is, tehát szintén terheltség jele, kivált ha olyan fiatalon jelentkezik, mint Adyban s éppen konyak- és rumivás alakjában.

De a legtöbb művészben a lángelme nemcsak testi, idegzeti terheltséggel szokott párosulni, hanem nagyon káros következményekkel járó lelki adottságokkal is. Például csak természetes, hogy minden lángelme öntelt, elbizakodott, telve van önmagával, nagyra tartja a tehetségét. Ezért fölényes, nem akar alkalmazkodni, kivételes bánásmódot követel a maga számára, hírnevet, dicsőséget szomjaz. Ez természetes, hiszen van mire büszkének lennie s önmagát mégiscsak maga ismerheti legjobban. Ámde az ember legtöbbször arra is hajlamos, hogy önmagát még túl is értékelje. Természetes, hogy Ady is ilyen volt.

Hetey írja, hogy már kisdiák korában sokszor mondta neki, hogy belőle híres ember, igen nagy költő lesz. Felnőtt korában pedig nem szégyellt ilyen dicsekvést leírni: „Még mindig félelmesen, bolondul, gyászosan nagy lírikus vagyok.”

„Magyarországnak, a magyarságnak ennyire exponens [kimagasló] valakije nem volt még, mint én.” De ezeket legalább csak Hatvany-Deutsch Lajosnak írja. A következőket azonban a nyilvánosság számára:

„Én Petőfinél több magyar verset írtam. Internacionális voltom mellett büszkén mutatok köteteimre: énnálam magyarabb, fajibb és természetesen magyarabb poéta, hiszem, nem volt.”

Vagy: „Tudja meg Ambrus Zoltán, Magyarországnak még nem volt olyan költője, mint én vagyok.”

Ady tehát egy kissé még többre is értékelte magát, mint ami valóban volt.

Tömjénezés, dicsérés, hízelgés, ünneplés nélkül nem is tudott ellenni. Ezt még az a Hetey is hangsúlyozza róla, aki egyébként bűnei iránt olyan megbocsátó, hogy Ady Endre „nemes alakját” emlegeti, sőt Ady lekicsinylését egyenesen „szentségtörésnek” (!) bélyegzi. (Ilyenek tehát a kálvinista „szentségek”!)

Ez az oka aztán annak, hogy egészen elszakadt a magyarságtól, elsősorban a zsidóknak, nem pedig magyaroknak írt, környezete zsidókból állt s más barátja úgyszólván nem is volt, mint azok. Magyar ember ugyanis olyan szolgalelkű tömjénezésre nem képes, mint amilyen Ady Endre beteg, fáradt, a bűnös kéjektől elbágyadt idegzete megkívánt.

Az az Ady Endre, aki már „ártatlan” gyerek korában is órákon át gubbasztott, fásult ok nélküli kedvetlenséggel, csak természetes, hogy később, mikor a bűnei okozta undor is nyomta már és a sok alkohol is éreztette már hatását, még gyakrabban volt ilyen hangulatban. Később már mint híres embert, csak egy nagykárolyi iskolatársa látogatta meg, s az is ilyen hangulatban találta. Nagy társaság volt nála, de noha ő lett volna a házigazda, teljesen passzívul viselkedett, nem avatkozott a társalgásba, s alig szólt. Iskolatársához is oly hideg volt, hogy nem volt kedve látogatását megismételni.

Aki oly nagyra tartja magát, mint Ady, azt bizony egymás után érik a sértések és csalódások, az soha sincs megelégedve azzal az elismeréssel, amit kap. Ezért mindig bosszús, mindig kedvetlen. De a fáradt, beteg, izgékony idegzettel az is együtt jár, hogy siker esetén elbizakodik, de viszont a sikertelenség, a kritika kellemetlenségeit is eltúlozza, s míg az előbbi élvezetében mindjárt a világ vagy legalább a magyarok legnagyobb eddig élt költőjének gondolja és érzi magát, az utóbbi esetben meg egészen senkinek, mert teljesen eluralkodik rajta a borúlátás.

Zsidókra volt tehát szüksége, akik eltűrték szeszélyeit és ilyenkor szokásos gőgös sértegetéseit és lekicsinyléseit s akik tudnak és bírnak hízelegni és bókokat mondani, nagyokat. Maga írja magáról, hogy az ő „gőgje” „sok lóerős”. Elbírta tehát, sőt igényelte és megkívánta az ilyen hízelgéseket, melyeket Hatvanytól kapott: „Számomra ma te vagy: Magyarország.”

Aztán: „Nem lehet áhítat és remegés nélkül olvasni könyveidet.”

Vagy: „Benned csodák történtek és történnek. Ezeknek a csodáknak nincs hívebb bámulója, mint te, meg én.”

„Én téged a mai Magyarország Széchenyijének látlak” (!).

„Te vagy a legfölényesebb, legbölcsebb, legszebb ember” stb.

De Ady nemcsak a költői tehetségét tartotta legelsőnek s mindenkit felülmúlónak, sőt az ezeréves magyar történelemben is egyedül állónak, hanem a származását is. Azt hitte és hirdette, hogy olyan tiszta, olyan ős, olyan törzsökös, olyan fajmagyar, olyan vegyületlen és olyan, eredetében egész a honfoglalásig visszamenő magyar senki se volt az országban, mint ő. Ezt verseiben is hangoztatja és fajmagyar gőgjében lenézi a „grófi senkiket”. De ő – milyen szégyenletes ellentmondás! –, aki a proletárokhoz írt hízelgő verseket, az ő korukat és győzelmüket várta és Dózsa Györgyért lelkesedett, nemcsak a törzsökös magyarságára volt büszke, hanem a nemességére is. Csak a „grófi senkik” nemesi címerét utálta, a magáét nem, bár címere nem is volt neki.

„Bandi állandóan hordott zsebében kis papírszeletkéket – írja Hetey (65. o.). – Ezeken nemcsak verseket faragott, hanem névírását is gyakorolgatta. Ezzel manupropriájának [kézjegyének] jellegzetesebbé tételére törekedett. Gömbölyű betűivel jelenlétemben is sokszor leírta a nevét, mégpedig (a kálvinista fajmagyarságával szintén szinte az együgyűségig dicsekvő Hetey úgy írja, hogy „és pedig”) így: Diósadi Ady Endre. Nagyon büszke volt arra, hogy magyar nemessége már tisztázódott dolog. Ezt a büszkeségét csak növelték benne otthon is, hétszilvafás nemes kosztadói is.”

Mivel Ady természete olyan volt, hogy mindent túlzott, nemcsak mint költő volt a legnagyobb és Petőfinél is különb, hanem mint magyar nemes is kiválóbb volt mindenki másnál. Azzal is eldicsekedett például, s nem is gyerek, hanem felnőtt korában, hogy az Eszterházy hercegek családfája kismiska az övéhez képest. A grófokat egyébként is csak sváboknak, jöttment idegeneknek tartotta maga mellett, akiknek nincs joga ebben a hazában uraskodni.

Jellemző, hogy a Károlyi grófokat nem merte lekicsinyelni, pedig gyerekkorában csak azokat irigyelhette, hiszen Eszterházyakkal sohasem volt dolga közelebbről. De hát azokról tudta, hogy a Kaplony nemzetségből származnak, s a közelben levő Kaplonyt ősi foglalás jogán bírják. Azt azonban már nem tudta, hogy az Eszterházyak ugyanilyenek, mert ők meg a Salamon nemzetségből származnak s csallóközi birtokaikat ők is már a honfoglaláskor szállták meg. De a Cziráky grófok viszont a Vezekény nemzetségből származnak s Czirák közelében ma is ott van Veszkény falu. Tehát ők is az Árpádokkal jöttek be. Ők is ősi foglalók. A Batthyányok viszont szintén a még vezérek korabeli Eörs nemzetségből valók és e címen az Árpád-kori templomáról híres Felsőörs prépostságának ma is ők az adományozói. Lekismiskázni őket semmiképpen se lehet tehát, még „diósadi” Ady Endrének se, legfeljebb egyenrangú társakul elfogadni.

Csak hát hol van ősi származásban Ady Endre egyenrangúsága ezekéhez képest! Hiszen még a Szeremék is csak azért származnak „de genere Huba [nemzetségéből]”, mert a dúsgazdag Szemere ennek kimutatását jól megfizette. A megfizetett genealógus [származáskutató] érveire azonban a nem megfizetettek már nem sokat adnak.

1500-on túl nagyon kevés családunk tudja őseit bizonyító erővel bíró okmányokkal követni, 1300 vagy 1200-on túl pedig egyik se tud menni. Ezért még a Károlyiak, Eszterházyak, Batthyányok, Czirákyak, Kisfaludyak, Kállayak, Ostffyak (az Osl nemzetségből) honfoglalás kori eredete se egészen bizonyos, csak nagyon valószínű. Bizonyosságot szolgáltató okmányokkal ezt még ők se tudják bizonyítani. Hol hát akkor a bizonyossága honfoglalás kori nemességéről annak az Ady Endrének, aki maga is elismeri, hogy az ő ősei már 1500 óta szegények, parasztsorban éltek, s akinek családja még ezt is, hogy egyáltalán nemes-e, csak nagy nehezen, Ady Endre életében tudta megállapítani?

Ha volt egy Ady nevű gazdag nemesi család az Árpádok korában is és ennek honfoglalás kori eredete épp oly valószínű, mint az előbb említett ősi főúri családoké, vajon lehet-e bizonyítani vagy akár csak valószínűsíteni is, hogy a 400 éve parasztsorban élő, tehát családfával vagy éppen nem, vagy csak nagy hézagokkal rendelkező mai Ady-család valóban tőlük származik? Hiszen ma is vannak Kanizsay nevű családok, de ez még nem bizonyíték arra, hogy a hajdani híres Kanizsay-családból származnak, még akkor se, ha ők is nemesek. Vannak Thurzók is (egy jó nevű írónk is), Zrínyiek (egy ilyen eredeti nevű jezsuita is van), Rákócziak, Széchyek, Andrássyak egész sereggel, de ez nem bizonyíték arra, hogy a hasonnevű főúri családoktól származnak, sőt bizonyosan tudjuk, hogy nem onnan származnak, Adyakkal is találkoztam már az ország más részeiben is. Még a Berzsenyi és Koháry grófok se tudják okmányilag összekötni a családjukat azokkal a régebben élt Koháryakkal vagy Berényiekkel, akiket pedig az ő okmányilag bizonyítható családfájuktól nem is olyan hosszú idő választ el. Már csak azért se, mert még abban a régmúlt korban is volt több Bercsényi és több Koháry-család s mindegyik más vidéken, tehát hiú igyekvés ráfogni, hogy ezek ugyanazt a családot jelentik.

A csak a legújabb korban felemelkedett Széchenyi-családra rá is fogták, hogy a XVI. századbeli hasonnevű veszprémi várkapitánytól származnak, ez pedig a középkorban szereplő, már akkor is főúri Széchenyiektől, s noha ez a várkapitány csak néhány évtizeddel élt régebben, mint a szereplés terére lépő első mai Széchenyi, még ez a feltevés is tarthatatlannak bizonyult, mert hiszen az első Széchenyi érseknek az apjáról okmányilag, tehát egész bizonyosan tudjuk, hogy nem is volt nemes, tehát ettől a nemes veszprémi kapitánytól nem is származhatott, annál kevésbé a középkori Széchenyiektől, bár azért az se teljesen lehetetlen, hogy azok elszegényedett és jobbágysorba süllyedt ivadéka. De „a nem teljesen lehetetlen” kifejezés bizonyára nem tekinthető bizonyítéknak.

Ami pedig grófjaink „svábságát” s így jöttment voltát illeti, azért, mert leányágon a legtöbb főnemesi családba hébe-korba jutott be idegen vér is, ilyen címen azért Árpád vére még nem válik vízzé s a honfoglalók ivadékai svábokká és jöttmentekké. Az Árpádoknak maguknak egyenesen minden ősanyjuk idegen, de ki tartja emiatt őket sváboknak vagy jöttmenteknek? Sőt még a tisztán idegen vérűeket se nagyon tanácsos jöttmenteznünk s arra ítélnünk, hogy ebben az országban legfeljebb csak szolgák lehessenek, mert akkor bizony Magyarország örökre csak trianoni ország marad s akkor bizony Ady Endre nem sokáig járhat haza Pestről Érdmindszentre útlevél és vízum nélkül.

A mi mágnásaink annyira nem svábok, hogy mint láttuk, még a Festetichek és Somssichok is vérségileg is rég magyarok már anyjuk és ősanyáik révén, de magyarok még a Windischgrätzek is Károlyi, Széchenyi, Dessewffy anyjuk, nagyanyjuk és dédanyjuk címén. És ha Ady Endrére az anyakönyvekből nem lehet rábizonyítani, hogy idegen vér is került ereibe, ez még egyáltalán nem bizonyítja, hogy nincs bennük, ha nem sváb, hát oláh vagy cigány vér.

A magyar név egymagában még édeskeveset számít, hiszen Erdélyben minden porcikájukban román püspökök viselték például a Hosszú Vazul vagy Mihályi Tivadar nevet. Pedig oláh vérrel keveredni egy cseppet se dicsőbb, mint némettel. Sőt. De cigánnyal se. Pedig Kelet-Magyarországon egész nagy tiszta kálvinista falvak viselik a Cigánd nevet, s Ady Endre fekete bőre, bujasága, művész lelkülete és nyugtalan izgágasága is, még ha nem akarjuk is, ezt juttatja eszünkbe.

Azt se gondolta meg Ady, hogy ha mindenkitől olyan vegyületlen színmagyarságot követelünk meg kellékül ahhoz, hogy e hazában valami lehessen és a hangját hallathassa, mint amilyen Ady eget rengető magyarsága, akkor majdnem mindenkit ki kell innen seprűznünk, aki csak nagy volt és akit éppen Adyék tartanak nagynak. Meg kell tagadnunk majdnem minden nagy tudósunkat: Jedlik Ányost, Eötvös Lórándot (nagyanyja Lilien báróné) és a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albertet, majdnem minden valamirevaló festőművészünket: Munkácsy (magyarosított nevű) Mihályt, Benczúr (tót) Gyulát, Lotz Károlyt, szobrászainkat: Fadrusz Jánost, Kisfaludy (Stróbl) Zsigmondot, minden zeneművészünket: Liszt Ferencet, Erkel Ferencet, színésznőinket: Dérynét (Schenbach Rozália), Blaha (Reindl) Lujzát, Jászai (Kripl) Marit, íróinkat: Vas Gerebent (Radakovics József), Mikszáth (egészen tót vérű) Kálmánt, Herczeg (Herzog) Ferencet, Gárdonyi (Ziegler) Gézát, Rákosi Jenőt és Viktort, Tömörkény Istvánt stb. Költőinket: Zrínyi Miklóst, Madáchot, Petőfit, Reviczkyt, Endrődy Sándort, Gyóni (Áchim) Gézát, József (Joszip) Attilát, építőművészeinket: Steindlt, Yblt, Pollákot, Hildet, Schuleket, Lechnert. Szabadsághőseinket: Zrínyit, Frangepánt, mindkét Wesselényit, Thökölyt, Rákóczit (Zrínyi, Frangepán, Ignózer, Zachradka és Wenozelin vérével), Kossuth-Weber Lajost és Görgey-Percián Artúrt, sőt még vértanúinkat is: Martinovicsot, Damjanichot, Batthyány-Skerlecz Lajost, Knézichet, Pöltenberget, Leiningent, Schweidelt stb., de még a magyarok magyarját és kurucok kurucát, „Nagy-Bercsényi” (Rechberg) Miklóst is, aki még Königsegg császári tábornoknak is rokona volt az anyja révén, s mivel akkor még ilyesmi nem volt olyan szégyen, mint ma, úgy is beszélt róla, hogy „Khynigszegh öcsém” (Thaly: A Bercsényi-család, III., 203. o.) és végül Tisza (Degenfeld-Beck) Istvánt is, akinek pedig a magyarságát, mivel kálvinista „hittestvér” volt, a jó Hetey is olyan buzgón hangsúlyozza.

De rá kell mutatnunk, hogy a Népszavába író, proletárokkal kacérkodó és az ő jövőjüket zengő Ady nemcsak a maga magyarságát ünnepelte és ünnepeltette zsidó környezetével, hanem előkelő nemességét is! E tekintetben hiúságában és nagyzolásával még meg is tévesztett bennünket, mert ő a grófok és nemesek ellen és a proletárok mellett énekelt ugyan s utált és lenézett mindent, ami régi volt, de mindezt úgy állította be és mindig úgy adta elő, mintha ő nem azért buzogna Dózsa György és az utca népe mellett, mintha ő is alulról, közülük származna, hanem egészen önzetlenül, mint olyan előkelőség, aki mellett még az Eszterházy hercegek is kismiskák, aki azonban kegyesen lemond előkelőségéről és nemes gesztussal mégis az alulról jövők, az elesettek mellé áll, tehát ebben is kegyes leereszkedést gyakorol.

Zsidó barátai így is kezelték, s úgy látszik, hogy egészen hazugul is, Révész Béla például akkor is Ady apjának pár száz holdjáról ír, mikor már meglátogatta Érdmindszentet s meggyőződhetett róla, hogy ez mennyire nem igaz. Hiszen Adynak Érdmindszenten olyan szülőháza volt, hogy még egy cigánygyereknek is becsületére vált volna. Ady nem dzsentri fiú volt, még csak elszegényedett dzsentri se, hanem szegény, földhözragadt parasztgyerek.

Hogy nemesek voltak (ha elfogadjuk, hogy ez igaz), az ezt az állításunkat egyáltalán nem cáfolja, hiszen ezrével vannak földhözragadt nemes parasztok az országban, még olyanok is, akik nem is tudják nemes származásukat. Az én apámnak is volt olyan napszámosa a szőlejében (Laskóy nevű), aki nem is csak armális [birtok nélküli nemes], hanem földesúr nemesek ivadéka volt, de azért éppúgy mezítláb járt, mint a társai, s noha tudta, hogy nemes, tudnia is kellett, hiszen még annak a határrésznek is, hol mint napszámos dolgozott, Laskó volt a neve, tehát valaha mind az övék volt, de azért se neki, se társainak nem jutott eszükbe, hogy ő különb, mint a többi. Ady ugyanis csak hirdette a demokráciát, ezek pedig demokraták voltak, főképpen pedig a realitás talaján mozogtak s így tudomásul vették azt, amit tudomásul kellett venniük.

Ady egyik novellájában (lehet, hogy többen is) az apja kocsisát említi. Az ő apjának aligha volt valaha kocsisa, s ha igen, akkor egészen bizonyos, hogy nem sokáig. Talán éppen azért tartotta érdemesnek megörökíteni, mert annyira újdonság volt ez a családban. (Azon, hogy Ady valótlant írt, ne csodálkozzék senki, hiszen novellát írt, nem történelmet. De bőségesen írt valótlant egyébként is. Például hogy nagykárolyi piarista tanárait is gyalázatosan megrágalmazta, mert valótlant írt róluk, arra még Hetey, a kálvinista „hittestvér” is tanú.)

A „Krisztus-kereszt az erdőn” című híres versében pedig „csörgős szánkóval” jár apjával a kereszt felé, s azzal fejezi be, hogy „ott röpül a szánom az éjben”. Pedig Ady az apjával vagy sohasem röpült csörgős szánon, vagy ha igen, akkor csak azt az egy pár igavonó lovukat fogták elébe, tehát valami túlságosan nem „röpülhettek”. (De hogy az apja csakugyan szitkozódott, „dalolt” a kereszt láttára, az könnyen lehetséges.)

Nézzük csak, mit ír a „dzsentri” Ady-fiúról, mint kisgimnazistáról Hetey, a hittestvére és osztálytársa:

„Kinézése falusias jellegű volt. Hosszú nadrágban (első gimnáziumban!) s majdnem mindig sötét vagy barna, igen viseltes ruhákban járt.” (Hetey, 26. o.) Akinek a szülei dzsentrik, urak voltak, azt a szülei – még ha lecsúszott dzsentrik is – nem járatják úgy, hogy már az 1880-as években s még olyan kisvárosban is, mint amilyen Nagykároly volt, a többi gyerek közül parasztosságával tűnik ki. Erre nem magyarázat az se, hogy Ady apja könnyelmű, mulatós ember volt, mert hiszen a gyerekek öltöztetése elsősorban nem az apától, hanem az anyától függ, nem annyira pénz, mint ízlés, értelmesség, rátartiság kell hozzá, mely a lecsúszott dzsentri asszonyokban még jobban megvan, mint a le nem csúszottakban. Az úri származást ugyanis legalább külső viselkedésben és ruhában (ha anyagában nem, legalább a szabásában) ott még jobban szokás mutatni, ahol a vagyon és a lakás már nem mutatja. És sok gyerek se volt az Ady-családban, tehát ez se lehetett akadálya, hogy legalább külsőségekben ne tartsák a „rangot”, ha lett volna.

Éppen Hetey hoz fel erre egy nevetséges példát, mikor megemlíti, hogy ugyanakkor ott Nagykárolyban egy ilyen lecsúszott nemesi család sarja szegénysége közepette azzal dicsekedett, hogy mikor ő megszületett, a bába is azt monda: „jön már a tekintetes úrfi!”

Láttam fényképen Ady Endre szülőházát (mások is láthatták). Ez bizony nem is nádfödeles ház, hanem nádfödeles viskó, még a falusi házak között is utolsó. Hétszilvafás, lecsúszott nemesek se ilyen házban szoktak lakni, de még a parasztoknak is csak az elesettjei. Ady Lajos is keserűen írja Révész Béla 1906 tavaszán Érdmindszenten tett látogatásáról írt beszámolójáról: „Érdekesen, de novellisztikus pontatlansággal számol be visszaemlékezéseiben. Ténybeli tévedései közül különösen kirívó az, hogy az édesatyánknak pár száz holdas birtoka van. Bár volna, vagy legalábbis: bár lett volna!”

De ha Ady nem szeretett volna effajta idegen tollakkal is ékeskedni s ha nem örült volna az effajta hízelgéseknek, akkor zsidó barátja bizonyára nem ilyen alakban írta volna meg érmindszenti tapasztalatait. Tudvalevő, hogy Ady abban is egész a szélhámosságig hiú volt, hogy mikor hízelgői ráfogták, hogy verseit egy pillanat alatt költi és olyan készen jönnek ki belőle, mint másból a próza, úgy tett, mintha csakugyan így lenne.

Révész Bélának, ha egyszer ott volt, látnia kellett a nádfedelű viskót, sőt bizonyára be is ment. Jóhiszeműen tehát még városi tudatlansággal se gondolhatta, hogy ehhez a viskóhoz pár száz hold föld tartozik. Világos tehát, hogy mivel tudta, hogy Ady ilyen több száz holdas nemes fiaként szeret szerepelni s ahhoz mérten is viselkedik, ő hízelgésből érmindszenti látogatása után szintén igyekezett megerősíteni ezt a tévhitet.

„A hétfői vásárok alkalmával – írja Hetey (49. o.) – Ady Lőrinc bácsi szürkeprémes, kurta kis ködmönben, magyar csizmásan, Ady néni pedig kopott barnabársony kurta felsőkabátban, fejkendővel, falusias egyszerűséggel öltözködve jelent meg rendszerint. A körülbelül 18 kilométeres szekérút miatt hol porban, hol sárban természetesen nem is utazhattak felcicomázva, jobb ruhában. De erre nekik nem is telt volna. Az a kedves, villogó szemű, szegény jó asszony sokat küzdött a létért a kissé bohém természetű, mulatni szerető férje helyett is, hogy fiát valahogyan eltarthassa. Bizony-bizony, sokszor adósok maradtak a szerény kosztpénzzel is. A kis Bandi jobbára igen viseltes ruhákban járt. Nagyon ritkán került rá új ruha. Jobb szabású még ritkábban. Fehérneműit a kosztadó nénik alig győzték toldozni-foltozgatni. A mi kisdiákkorunkban az úri fiúk még 15 éves korukban is rövid nadrágot viseltek (én is, pedig nem voltam úri fiú). A kis Ady Bandinak falusias jelleget adott az is, hogy mindig pantallóban (olyan parasztnadrág, melyet a parasztok készen vettek a vásárban: nem Hetey, hanem az én megjegyzésem), hosszú nadrágban járt. Nem tudok visszaemlékezni arra, hogy rövid nadrágban valaha is láttam volna.” (Pedig Hetey csak kisgimnazista korában ismerte Adyt.)

De Ady Bandi, úgy látszik, még jól se lakhatott. „Nem lehet egy csöppet se csodálkozni azon, hogy a kis Ady Bandi nem tudott ellenállni a főtt krumpli édes illatának. Csak akkor volt ő igazán elemében, ha evésről volt szó.” (De akinek még „a főtt krumpli illata” is „illat”, s ráadásul még „édes illat”, annak még parasztgyerekben is egészen földhözragadtnak kell lennie. Pedig Hetey külön hangsúlyozza, hogy az a krumpli, melyet a kis Ady náluk szülei tudta nélkül, tehát tilosan elfogyasztott, egyenesen „a disznók számára főtt”. (48. o.)

De hát Ady Bandinak „az ételszagokkal különösen rokonszenvező jó orra volt”. (47. o.) „Türelmetlenül várta mindig a hetivásár napját: a hétfői napot. Lakásának kapuajtajában leste úgy déltájban, türelmét egyre inkább vesztve, mikor fordul már be szüleinek szekere a Nagypiactérről a Nagyhajdúváros utcába.” Ha pedig hétfői napon szünet volt és tehette, még a piactérre is kiment jó előre, hogy minél előbb élvezhesse a hazulról – igazi dzsentri módra – „csíkostarisznyában” hozott elemózsiát. „Hihetetlenül jó étvággyal ette ilyenkor a sok jó hazait”, amely nem is volt olyan sok, hogy „egykettőre” el ne fogyott volna, pedig – mondja Hetey (49. o.) – „jobb lett volna tartogatni belőle a hét szűkebb napjaira is”.

„Bandi igen gyakran volt nálunk uzsonna idején és én igyekeztem (mert ő uzsonnát otthon nem kapott) édesanyámtól egy csésze kávét mindig kikönyörögni az ő számára is.” (Úgy látszik, igen nagy lehetett az úri nemességére szintén igen büszke Heteyéknél is a kálvinista fukarság, hogy azt az uzsonnát mindig úgy kellett „kikönyörögni” a szegény Ady Bandinak, s különösen mikor Hetey nem győzi hangsúlyozni, hogy micsoda jólét volt akkoriban s különösen az élelmiszerek milyen potom olcsók voltak. De ugyanilyen fukarság uralkodott Jókai Mór szintén kálvinista és szintén nemesi anyjának komáromi házában is, mint Jókai Jolán feljegyzéseiből láthatjuk, pedig világos, hogy ezt ő is épp úgy nem akarta kiemelni, mint Hetey a maga szüleiét.)

„A kávét nagyon szerette.” (Már hogyne szerette volna nagyon az, aki még a disznók számára főzött krumplit is olyan étvággyal fogyasztotta!) „Ma is látom, milyen ragyogó szemekkel nézte és milyen mohón itta azt meg.” (Persze az, aki nem olyan elbizakodott magyar, mint Hetey Zoltán, az itt nem tette volna oda, hogy „azt”, mert az a magyar nyelvérzéknek felesleges, sőt sértő.) „Szegény jó édesanyám sok örömet szerzett ezzel nemcsak Bandinak, hanem nekem is.”

Ha most arra gondolunk, hogy Hetey szerint „akkoriban Eldorádó volt az a vidék, hogy „nem nagy túlzás az (az „az” itt is felesleges), hogy itt a sövények kolbászból voltak fonva”, mindent az égvilágon úgyszólván dalolásért kapott az ember, a magyar gazda majdnem a saját zsírjában fulladt meg” (10. o.), akkor látjuk csak igazán, milyen szegények lehettek Adyék (és milyen fösvények Heteyék).

Mások (talán azért, mert gyerekkorukban nem kényeztették őket, s így hozzá voltak szokva a szegénységhez, s a vele járó igénytelenséghez) felnőtt korukban annál jobban tudnak elveikért áldozatokat hozni s inkább a megszokott szegénységben maradni, mintsem elveik feláldozásával jóléthez jutni. Ady és elvbarátai nem ebbe az embercsoportba tartoztak: ők épp azért követelték meg a maguk számára a jólétet, sőt a fényűzést, mert gyerekkorukban nem volt benne részük. Bizonyára az aulikusokat és a klerikálisokat is azért tartották olyan nagy megvetéssel már eleve érdekembereknek, akik csak haszonból szolgálják a hatalmat, mert ők maguk nem tettek és nem is akartak tenni semmit ingyen s ez alapon természetesnek tartották, hogy más se tesz. Adták az önérzetet, hogy ők vastagnyakúak s derekuk nem hajlik meg könnyen, pénzért, érdekért éppenséggel nem, valójában pedig mindenben csak a hiúságukat szolgálták, mindent népszerűségért tettek, de amellett azért arról is mindig gondoskodtak, hogy azért a maguk jóléte is meglegyen, tehát még a népszerűséget se szolgálták ingyen.

Kevés nagyobb pénzpazarlója volt az akkori Magyarországnak, mint a nádfödeles viskóból jött, a disznók számára főtt krumplit is megkívánó, az ajándék uzsonnakávét pedig csillogó szemmel váró hajdani Ady Bandi. Ha azt a pénzt, amit könnyelműen elherdált, megtakarította volna s nem élt volna olyan könnyelmű, tékozló, pazarló életet, rövid negyven éves életében is már ezer holdas, jól felszerelt birtoka lehetett volna kastéllyal. Neki azonban csak adóssága, előlegei és szifilisze volt (melynek gyógyítására megint rengeteg pénzt költött). De azért volt annyira ügyes, praktikus és életrevaló ember, hogy azért élete végére ez is – a kastély is és a nagybirtok is – megvolt neki – mindeme pazarlások után is – a felesége, Boncza Berta révén. Hetey is közli Ady feleségének (tehát Adynak) csucsai kastélyát fényképfelvételben. Amily várakozáson alulian nyomorúságos a szülőháza, oly várakozáson felül nagy és fényes, emeletes és tornyos a felesége révén szerzett kastélya.

Adynak a szegénységen kívül még egy fogyatékossága is volt: csámpás volt. (Ez is nem kevéssé magyar ősnemesi vonás volt benne, mint idegzeti terheltsége.) Rossz tornász volt, mint bizonyítványa mutatja. „Mozgásában, járásában volt is valami nehézkes, talán azért, mert lábfejei aránytalanul nagyok voltak.” (Hetey, 26. o.)

Ady Lajos viszont arról értesít bennünket, hogy egy februári vízbeesés következményeként mindkét térdén csontcsomósodás keletkezett nála. Csak a vízbeeséstől ez bajosan keletkezhetett, s ha igen, akkor hónapokon át betegnek kellett volna lennie miatta. Hetey azonban erre az incidensre nem is emlékszik, tehát a bántalom alapja bizonyára szintén vele születhetett. Más életrajzírói, akik szintén jóbarátai voltak, viszont azt írják, hogy a lábfeje volt igen bütykös. Elég az hozzá, hogy Ady lábai csúnyák voltak és hamar elfáradtak.

A nagyúri Ady úgy segített magán, hogy iszonyú pénzeket költött a cipőire. Olyanokat akart ugyanis, melyekben mégis elegáns, vagy legalábbis tűrhető lábfeje legyen. Éppen nem dzsentrire emlékeztető esetlen járásán pedig úgy segített, hogy még ötven méterre se ment gyalog, hanem állandóan fiákeren járt, és ha valahol óraszám tartózkodott, akkor a ház előtt óraszám várt a fiáker. (Természetesen a várakozási díj busás felszámításával, amit a gavallér Ady még nem is dzsentrihez, hanem az annyira gyűlölt mágnásokhoz illő előkelő borravalókkal is (mindig hanyag eleganciával) megtoldott.)

Ehhez járult aztán mindig nagy étvágya, melyet azonban most már nem főtt krumplival, még csak nem is tejeskávéval oltott el, hanem ínyencségekkel s mindig a legelőkelőbb, tehát legdrágább éttermekben. De éveket töltött drága szanatóriumokban és fürdőhelyeken is, állandóan külföldre, Párizsba, sőt Monte-Carlóba utazgatott s ott természetesen játszott is (Ady Endre tudta volna megállni, hogy ne játsszék? Hisz már csak előkelőségből is játszott volna!) Aztán még a sok konyak, rum, likőr s narkotikumok. (Akkor ugyanis még nem volt SZTK. De a nagyzoló Ady, ha lett volna, se vette volna igénybe.)

Önkéntelenül is azt kérdi az ember: Honnan vette Ady ezt a rengeteg pénzt? Hiszen ennyit még ma is csak híres regényírók vagy drámaírók keresnek meg, s ők is csak akkor, ha műveiket filmre is felveszik. Ady első külföldi tartózkodását állami ösztöndíj tette lehetségessé. Tehát már akkor se volt ő mostohagyermeke a hazájának s már akkor is megvolt a kellő összeköttetése. Illett is, hogy legyen, hiszen kálvinista és „színmagyar” volt.

Később aztán ezzel a verssel köszönte meg ezt a „feudális, grófi” Magyarországnak:

 

A tavalyi cselédekhez

Árpáddal jött, magyarul élt,
Anjouknál kopját nem törött,
Tán török elől megfutott
S hamar koldusra vetkőzött.
De érteni mindig tudott,
S tán tépetten és nem hősön,
De tisztán adott át a Jelennek
Engem az én ősöm.

De jött egy kóbor ivadék,
Rabló, szerencsés ritterek
Népe, akiknek sarj-során
Ma tán zsandár-miniszterek
Tobzódnak az idő torán,
Igazi magyarság torán.
Ma gróf-sorban ők diktálnak,
De vannak kik még emlékeznek
S ha kell, ki is állnak.

Én, koldus jobbak gyermeke,
Miként ezer éve, tavaly,
Testvéremül elfogadom,
Ki tiszta ember és magyar.
S a nyavalyásnak nem adom,
Mondják csak, hogy ők nem értnek,
Ne is értsenek grófi senkik,
Tavalyi cselédek.

Kirabolt, szegény, kis magyar,
Kitárul affelé karom,
Kit magyarrá tett értelem,
Parancs, sors, szándék, alkalom.
Magyar Sors jósoltat velem:
Grófok nem jöhetnek velem,
Egy-két harcot most már állunk,
De új értelem, új magyarság
Lesz most már minálunk.

Látjuk tehát, hogy ez a vers se túlságosan fényes. Látjuk benne az említett időnkénti megbicsaklásokat is. Sok helyt bizony igen kínos, erőltetett. Látjuk, hogy ezek „a tavalyi cselédek” a grófok. Látjuk, mennyire lenézi őket s kijelenti, hogy nem jöhetnek vele. (Hogy megelőzte a bolsevikokat!) Látjuk, milyen dicsők voltak az ő ősei és milyen jöttment hitványak s tavaly még cselédek a grófokéi s most mégis minden az övék és semmi se az Adyhoz hasonló derék és törzsökös magyaroké. Csak arról feledkezik meg, hogy az Eszterházyak, Batthyányok, Károlyiak, Czirákyak kissé biztosabban Árpáddal jöttek be ebbe a hazába, mint az Adyak. Ellenben éppen a Báthoryak, Várdayak és Bánffyak származnak attól a Gut és Keled nevű sváb lovagtól, akik Kézai szerint Hohenstauf várából Péter király idejében vándoroltak az országba, a Rákócziak abból a Bogát-Radván nemzetségből, mely krónikáink szerint Csehországból jött be és Lórántffy Zsuzsanna, a Gyulaffyak és a Rádayak abból a Rátót nemzetségből, mely a krónikások szerint olasz eredetű. De azért ezek is majdnem ezer évvel ezelőtt jöttek. Ady szerint mégis „kóbor ivadék, rabló, szerencsés ritterek [lovagok] népe”.

Éppen talán csak a Wenckheimek jöttek mindössze „csak” néhány száz éve (de lehet, hogy Ady ősei akkor még oláhok vagy cigányok voltak), s igaz, hogy Ady idejében már ők is „grófsorban diktálnak”, de tudvalevő, hogy az ő vagyonuk is Harruckern-vagyon, tehát úgy keletkezett „tavalyi cseléd”-sorból, hogy e vagyon megszerzője igen sok, jó és olcsó kenyeret süttetett, mint hadi élelmezési biztos a török alól Magyarország területét felszabadító keresztény katonáknak s ezzel több millió forint hasznot hajtott a kincstárnak s a katonákat is harcképesebbé tette. Ez az alatt a kétszáz év alatt, mióta itt laknak, a Wenckheimek is magyarrá váltak még vérben is a magyar főúri családokkal való összeházasodás által. De egyébként se minden magyar gróf éppen Wenckheim.

 

Ady prostituált volta

De még komikusabb következik. Az a kényes Ady, aki hetvenkedik, hogy ő, aki Árpáddal jött és akit őse tisztán adott át a jelennek, holmi grófi senkiknek jobbját nem adja, mert az ő karja a szegény, kirabolt kis magyar felé tárul ki, sajnos, kitárta karját azért a gazdagok felé is. Ösztöndíja után ugyanis, melyet attól a Magyarországtól kapott, hol grófi sorban ezek „a tavalyi cselédek” „diktáltak”, a pénzt – csak persze sokkal bővebben – Lédától, egy Párizsban élő nagyváradi zsidóasszonytól kapta, mégpedig selyemfiúságért.

Ady olyan „Árpáddal jött, magyarul élt, őseitől a jelennek tisztán átadott” színmagyar volt, aki nemcsak oda süllyedt, hogy pénzért vett szerelmet, hanem férfi létére pénzért adta is ezt a nőnek s ezt a nőt ráadásul még a magyar irodalomba is bevonultatta, mert mint más az ideálját, ő ezt az asszonyt árasztotta el versekkel, hálából a tőle kapott kéjért és pénzért.

És ez az ember, aki annyi szégyent hozott őseire (akik nem is voltak), ő hencegett ősmagyar származásával és nézte le a „grófi senkiket” s erősködött, hogy nem fog velük kezet. Ő a fenséges kezével csak azért is – mily fenséges leereszkedés! – csak a kirabolt (persze a grófoktól kirabolt) szegény, kis-magyart kínálja meg. (Nem csoda, hogy nem is fogadta el tőle egykönnyen a felkínált kezet a szegény kis-magyar!)

De nemcsak női, hanem természetesen férfi zsidók is támogatták Adyt és elsősorban ezek. A nagykárolyi piaristáktól távozva a zilahi református gimnáziumban már teljesen zsidó befolyás alá került. Itt már zsidólányba szerelmes (Zsóka), a zsidó Kun (Kohn) Bélának az instruktora, Zilahi (Friedmann) Tibor és Vég (Goldstein) Miklós a legjobb barátai, sőt Goldsteinéknél joghallgató korában már jó ideig ingyen kap kosztot és lakást s így minden pénzét ruhára költheti. Ő meg Goldstein Miklós volt Zilah két ismert dendije [ficsúrja], de ha a dendiség még a gazdag Goldstein gyerekben se rokonszenves tulajdonság, minek nevezzük akkor a koldusszegény s néhány évvel előbb még egészen parasztos csámpás Adyban?

Aztán Nagyváradra kerül újságírónak. Itt Bíró Lajos (Blau Emil), Nagy (Gross) Endre, Dési (szintén zsidó) Géza és Fehér (Fechs) Dezső a bizalmas barátja. Másokhoz nem járt, mint Fechsékhez, de náluk szinte ott lakott. Dési Géza zsidó esküvőjére násznagynak el is megy a zsidó Bíró Lajossal. A fővárosban a Budapesti Napló munkatársa lesz, ahol Vészi (zsidó) József a főszerkesztő, Kabos (Rosenberg) Ede a szerkesztő, maga mellé munkatársnak pedig éppen Ady viszi még oda Bíró Lajost. Minden vasárnap kijárt Vészi dunavarsányi villájába, hol úgy mozoghatott, mintha családtag lenne, s mikor verset írt, a szódavizet és a bort jegesvederben vitte utána a villa kertjébe a kertész. Ebédelni éveken át Kabosékhoz járt s ilyenkor órákon át állt a ház előtt a bérkocsi a nagyúrra várva.

Aztán jött a „Nyugatosok” ismertsége, az Osvát Ernőé (Roth Ezékiel) és Fenyő (Fleischmann) Miksáé. Csak egy zsidó íróval nem rokonszenvezett, Kiss Józseffel, a Hét szerkesztőjével. Talán azért mert „kedves fiamnak” szólítva, magát pedig „mindig szerető öreg apádnak” írva egyenrangúként kezelte, sőt így hívta magához: „Én írtam rólad az első kedves sorokat az irodalomban, én dicsértelek legjobban, ha szépet produkáltál... Ha jössz, szívesen látlak, ha nem jössz, egyen meg a fene.”

Aztán jött Révész (Rosenfeld) Béla, a Népszava bennfentese, aki azzal dicsekszik, hogy „lélekbe markoltan és olyan bensőségben” élt Adyval, mint más senki. De Révész azért elismeri, hogy azért mások is közeli viszonyban voltak a nagy költővel: Hatvany-Deutsch Lajos, Szép Ernő (Schőn Ezékiel), Kemény (Kohn) Simon, Kéri (Kramer) Pál, Tisza István későbbi gyilkosa, „aki – Révész szerint – megrészegedik Ady közelségétől és bornemissza állapotában Adyért parfümmel issza a pezsgőt... sajátos álomalakok, sírig hű barátok”.

Aztán Ignotius (Veigelsberg) Hugó, aztán „a lírikus életű, tüzelő, bujtogatott vérű Kunfi (Kohn) Zsigmond, aki testvérkedéssel megszereti és éjszakánként vitázik vele, mígnem rakétás logika, rajzolgató álmok beleszenderülnek a másfajta mámorosságba”.

Aztán Jászi (Jakobovits) Oszkár, Adynak még diákkori ismeretsége. Révész szerint „Oszkár a legbensőbb barátja, életének minden fordulóján... megmarad”. Aztán Weltner Jakab, a Népszava szerkesztője, Reinits Béla, Ady verseinek megzenésítője, aki Révész szerint „rokonlélek volt Adyval”. Aztán Emőd Tamás (Fleischer Ezékiel) „Ady legkedveltebb embere”. De az említett Vészi József még kedveltebb volt, mert ő lett Ady egyik házassági tanúja. De lehet, hogy ez talán inkább csak a dunavarsányi ingyen nyaralások viszonzása volt.

Fenyő Miksa, a Nyugat anyagi ügyeinek intézője, „fixumot” [fix fizetést] biztosított Adynak már akkor, mikor még nem volt beérkezett ember. Ady „tudta, hogy életének minden fordulóján Fenyő Miksával számolhat”.

Azt meg nem is Révész, hanem Ady Lajos írja, hogy a költő Hatvany-Deutsch Lajostól 1908-tól kezdve évente kétszer-háromszor is kapott mecénási díjat, sőt ezt 1913-tól Hatvany havi 300 koronában állapította meg. (Megfelel legalább 8.000 kommunista forintnak.) Ady ezt a havi pénzt – inkább keserűen, mint tréfásan, de mindenképpen cinikusan – „gyerektartási díjnak” nevezte. Valóban az volt, de hogy az az Ady, aki olyan büszke volt a maga „sok lóerős gőgjére”, ezt a „gyerektartási díjat” mégis szorgalmasan felvette és elfogadta, s így elismerte, hogy ő, aki a magyarság tanítója és vezetője akart lenni, s mint író és költő – sajnos – az is volt, gyermek volt, nem volt a maga gazdája, nem volt független, se mint magyar, se mint költő, az már vérlázító szégyen. Lehet-e a nemzet irányítója, vezetője, eszmékkel telítője egy haláláig másoktól kitartott, tehát tőlük függő, gyámság alatt álló kiskorú?

De e „gyerektartási díjon” kívül Ady nemegyszer volt különféle szanatóriumokban is úgy, hogy a költségeket Hatvany fizette. Ady Lajos azt írja, hogy a mariagrüni szanatóriumban Adyra Hatvany 8-10.000 koronát (!) költött, tehát nem kevesebb, mint 200.000 kommunista forintot. Pedig ugyanitt való tartózkodása alatt Ady még Nagy Endrétől is kapott nagyobb összegeket.

Meg kell hagynunk, hogy ugyancsak nagy úr lehetett abban a szanatóriumban az az Ady. Ennél többet még Eszterházy herceg se költhetett volna ott. De hát nem is lett volna hozzá joga, mert közel se volt olyan színmagyar mint diósadi Ady Endre, s nemde illő, hogy a magyar föld magyaroknak teremjen, ne idegen cselédeknek. S jellemző, hogy ezt a rengeteg pénzt, az Ond vezér szerelmese is épp úgy külföldön költötte el, mint a legelfajultabbaknak tartott s költőinktől ezért legjobban ostorozott mágnások, ezek a „fekélyek a hazának testén”.

Pedig hát ők legalább a magukét költötték, míg Ady önmagát árusította ki miatta, gyámság alá helyezte s így méltatlanná tette magát arra, hogy a nemzet szellemi vezetője legyen, magyarokat lelkesíthessen vagy korholhasson.

Ady Lajos írja: „Nagyszámú zsidó barátai meg is maradtak mellette rendületlenül egészen halottas ágyáig és reájuk életének legnehezebb, legkritikusabb pontjain mindig számíthatott. Sokat betegeskedett élete utolsó nyolc évében, keresetforrásai pedig igen mérsékeltek voltak: a gyógyulás, rekreálódás lehetőségét tehát igen sokszor csak barátai segítségével biztosíthatta. Közülük ismételten is készséggel állott rendelkezésre minden ilyen alkalommal: Hatvany-Deutsch Lajos, Fenyő Miksa, Nagy Endre, Sándor Pál és legutolsó betegsége idején báró Kornfeld Móric. Szomorú és szinte szimbolikus dolog, hogy legutolsó névaláírása azon az 1918. november 19-én kelt levelén olvasható, amelyben Kornfeld bárótól 20.000 koronát – akkori viszonyokhoz mérten igen tekintélyes összeget – kért kölcsön. Kornfeld báró a legnagyobb készséggel küldte el a kért összeget.”

Ady kölcsönkér. Nem alamizsnát, hanem kölcsönt, és akkor, mikor már napjai meg vannak számlálva. S ráadásul nem is kevesebbet, mint egyszerre 20.000 koronát, azaz csekély 100.000 kommunista forintot. (Azért számított „csak” ennyi forintot, mert akkor már a korona értéke se volt a régi.)

A vak is látta, mert annak is látnia kellett, hogy ez a kölcsön nem fog visszaadódni. Miért kellett hát akkor hazudni, miért kellett nem segélyt, hanem kölcsönt kérni? A költő „sok lóerős gőgje” kedvéért. De hogy lehet, hogy ez a nagy gőg csak azt nem tudta elviselni, hogy ő segélyt kérjen, de azt igen, hogy arra adja a szavát, amiről maga is jól tudta, hogy sohasem fogja teljesíteni? Pedig hát kölcsönt kérni is megalázás, kivált ilyen kölcsönt. Miért kellett tehát ezt még álnoksággal, a saját szavának semmibe vevésével is tetézni? Ennél nem sokkal kisebb megalázás lett volna-e az állítólagos ősmagyarnak magyar módra is viselkedni, egyenesnek lenni és segélyt kérni? Báró Kornfeld Mórtól segélyt kérni kisebb szégyen ugyanis, mint „kölcsönt”.

A megértők persze semmin nem botránkoznak, hiszen Ady nagybeteg volt, s nemcsak a Kornfeld 20.000, hanem a Hatvany 10.000 és egyéb koronái is többnyire betegsége gyógyítására kellettek neki. Láttuk azonban, hogy nagyzolásra sokkal több pénzt költött Ady, mint betegsége gyógyítására. A betegséget sem Isten bocsátotta rá, hanem a bűnei, a fajtalansága. És Ady ekkor már nős volt és a felesége is gazdag volt, hisz említettük, milyen szép kastélyban laktak. Miért nem tudott hát Ady, ha a maga lábán és a maga munkájából nem, legalább a felesége vagyonából megélni? Azért, mert igen nagyok voltak az igényei s egész életében szórta a pénzt! De vajon hol tanulta ezt és hol szokott rá az ilyesmire az az ember, aki gyerekkorában még főtt krumplival se lakhatott jól?

Hetey azt írja, hogy Ady Endrének „születése pillanatától kezdve hű kísérője” volt a szegénység. Furcsa megállapítás. Összekever két dolgot: Ady szüleinek s így gyerekkorának szegénységét, melyről nem tehetett és felnőttkori állandó pénzzavarait, tehát még gyermekkoránál is szegényebb voltát, melynek egyedüli oka bűnei és esztelen pénzpazarlása, úrhatnámsága és elbizakodottsága volt. Ez azonban már nem olyan „szegénység”, mely egyszerűen és akaratlanul is csak „kíséri” az embert. Ez nem szánalomra, hanem gyűlöletre és megvetésre méltó szegénység, mert a szegények és az elesettek (pedig Ady oly nagy pártolójuknak adta ki magát) megkárosításával (mert ami a gazdagoktól nekik járt volna, helyettük Ady költötte el), a jóbarátok megkopasztásával és jóságukkal való visszaéléssel, a nekik adott szó és ígéret sorozatos megsértésével járt, ami se a becsülettel, se a jellemmel nem egyeztethető össze.

Ez senkinek se válik olyan szégyenére, mint egy állítólag Árpáddal jött színmagyarnak, aki ezért bizonyára a magyar lélek típusa. De ha egy magyar író ilyen (pedig Petőfi is ugyanilyen volt), az még megbocsáthatatlanabb bűn, mert egyet jelent függetlensége feladásával. Herczeg Ferenc írta, hogy „a vagyon a nagy író kezében azt jelenti, hogy azt írhatja, amit akar”. A szegény író csak akkor írhatja azt, amit akar, ha igénytelenül, puritánul él.

Az előlegekből, kölcsönökből élő eladósodott író azonban egyenesen kénytelen úgy írni, ahogy a hitelezői előírják. Petőfi még nem jutott erre a sorsra, de csak azért, mert csak 26 évig élt. Ady azonban ide jutott, mert 42 évet élt. Ő azonban már 26 éves korában is régen itt tartott. De lehet-e becsülni, lehet-e a szavára adni az olyan írónak, akinek, ha ír, mindig arra kellett gondolnia, mit szólnak hozzá azok, akiktől a „gyermektartási” pénzeket kapja? Nem kell-e egyenesen megvetni az ilyen írót, kivált ha tudjuk, hogy nem is a sors csapásai döntötték ebbe az írói foglalkozást megbecstelenítő helyzetbe, hanem a saját több „lóerős” gőgje, fajtalansága, hiúsága, nagyzolása és ivásai?

De azért Ady mégis haláláig rabja maradt e hibák mindegyikének. Sohasem jutott eszébe, hogy bűneivel szembeszálljon, vagy ha igen, csak egy vers erejéig, mikor például megkérdezte, hogy „szabad-e sírni a Kárpátok alatt”. De a sírását még ekkor is úgy értette, hogy arra a sírásra nem a maga, hanem az ország bűnei és elmaradottsága miatt van szükség.

Akkor mikor testamentumot írt, mégpedig „szörnyűt”, akkor már – úgy látszik – magát siratta, mégpedig négyszer is egymás után, de aztán ezzel el is volt intézve minden. De hogy egy férfinak, kivált egy Vereckén át Árpáddal jött ősmagyarnak, nemcsak sírni kellene, hanem szabadságharcra indulni önmaga ellen, az Adynak még csak eszébe se jutott. Hol is tanulta volna? Zilahon nem erre tanították, a Vésziék villájában még kevésbé. Nagykárolyban is más hittanra járt, mint a többiek, s egyébként is csak gyerek volt még akkor. Mihelyt nagyobb lett, rögtön menekült is onnan.

Hetey, az iskolatárs és kálvinista „hittestvér”, bár kesereg Ady eltévelyedésén (de talán ezen is csak azért, mert könyvét „Hitler Adolf, a német nép nagy vezére” (180. o.) idejében írta), mindebből semmit se akar megérteni, ő csak újra azt írja, hogy „Adynak sohasem adta meg a sors, hogy vagyonos és független legyen”. Pedig dehogy nem adta meg ezt neki „a sors”! Hiszen látva a Hatvany tízezer és Kornfeld húszezer koronáját, semmiképpen se túlozunk, ha azt mondjuk, hogy Ady húszéves költői pályája alatt legalább 200.000 aranykoronát eltékozolt. Ennek pedig még a kamatából is igen nagyúri módon lehetne megélni. Ő mindehhez ráadásul még gazdagon is házasodott s mégis halála előtt néhány héttel is még utoljára „kölcsönt” kell kérnie, 20.000 koronát. És a megértő jóbarát mégis azt hiszi, hogy „a sors” tagadta meg Adytól a vagyonosságot és a vele járó függetlenséget.

Pedig ugyanő mondja meg azt is, miért volt Ady „egész életében mindig szegény”: „Élhetetlensége, poéta voltából fakadó könnyelműsége (Arany is csak poéta volt vagy mi, utána mégis 60.000 forint készpénz maradt (mesés összeg akkoriban) s emellett ő még „kölcsönt” se kért senkitől és hittestvér is volt Adyval), az úri élet után való határtalan vágyódása (nem szégyen-e, kivált egy olyan kis kopott parasztfiútól, mint Ady volt, s még inkább olyan úrgyűlölő költőtől, mint amilyen belőle lett?), akaratnélkülisége, befolyásolhatósága (csak a papok nem tudták befolyásolni!), vén gyermek mivolta, tervszerűen kitermelt végtelen hiúsága (nem vall nagy lélekre!), pénzszomja, költséges passziói (ivás, éjszakázás, folytonos kocsikázás, asszonyok, jól öltözködés, gyakori utazgatás stb. – Hetey felsorolása, nem pedig az enyém), nagyon költséges kezelést igénylő betegségei (sokkal többet használt volna azok ellen a betegségek ellen az önmegtagadás s az pénzbe se került volna) voltak az Achilles-sarkok.” (109. o.)

Ady Lajos meg azt mondja róla, hogy nem a fizetéséből, hanem előlegekből élt, de az előleget aztán nem megszolgált pénznek, hanem könnyen jött, váratlan szerencsének, ajándéknak tekintette, amit éppen ezért könnyen is szokott elkölteni. Ez is mutatja, mennyire nem adott semmit maga se a szavára. „Előlegnek” nevezte, amit kért, de „ajándékot” értett rajta, tehát mindjárt el is várta, hogy ne vonják majd le a fizetéséből. Így aztán nem csoda, hogy halála előtt még utoljára is „kölcsönt” kért. (Ennyire természetesnek tartotta már a hazugságot! De hát akkor hogy higgyük el igaznak azt is, amit akkor ír, mikor nemzetét oktatja, biztatja, korholja?) „Ha nagyritkán – írja Hetey (124. o.) – megtörtént vele, hogy Monte-Carlóban nyert, saját elbeszélése szerint az amerikai petróleumkirályokat is lefőzte a költekezés ősi szenvedélyében.”

Pedig hát anyagi függősége miatt valóban prostituálnia kellett írói tehetségét, nem írhatott úgy, ahogy szeretett volna, hanem pénzelői ízléséhez, elveihez és érdekeihez kellett alkalmazkodnia. Pénzt, kivált annyi pénzt, mint Ady kapott, senki se ad ingyen, de a pénz emberei legkevésbé. Ezért aztán Ady, aki a papok őfelette való állítólagos uralmának bizonyára még a gondolata ellen is tiltakozott volna, a kapitalisták, sőt kifejezetten a zsidó kapitalisták uralma alatt nyögött, a pénz embereit szolgálta, igen sokszor elvei ellen is.

A pénz urai mindig gőgösek, s Adynak, mert szenvedélyei rabja volt, nemcsak azt a már magában véve is nagy megalázást kellett eltűrnie, hogy „előleg” és „kölcsön” névvel hazugul álcázott ajándékokat fogadjon el, sőt kérjen, sőt még álcázatlan ajándékokat is, hiszen például Hatvany nem előleget és nem kölcsönöket adott neki, hanem alamizsnát, s ha nem engedelmeskedett elég gyorsan (mert hiszen mindig végeredményben engedelmeskedett), akkor fel is hánytorgatta neki, s megfenyegette, hogy mivel hálátlan volt jótevőjéhez, többet nem kap.

Ady Endre éppen azért, mert sohasem volt keresztény s mert gőgös volt és mert zsidók közt élt, mégpedig destruktív, forradalmár zsidók között, lényegében mindig antiszemita volt. Hetey több bizonyítékot hoz fel olyan kocsmai antiszemita heccnek is, melynek Ady is résztvevője, vagy legalábbis kedélyes szemlélője volt, hiszen egyik barátja rendezte.

Mikor Kun Béla apja Zilahon rábízta fia instruálását [tanítását], Ady Lajos szerint, azt mondta neki, hogy „minden privát óra előtt keményen pálcázza meg, mégpedig a fejét, mert másutt nem érzi már a verést”.

Még a zsidó Révész Béla is elismeri, hogy Ady később ezt mondta: „Egyik legnagyobb bűnöm, hogy ezt az embert akkor addig nem ütöttem fejbe, míg belepusztult volna.” S ugyanakkor egy táborban és jó barátságban volt Kunfi Zsigmonddal, Jászi Oszkárral, Kéri Pállal, azaz a Kun Béla uralmát előkészítőkkel!

Még Révész Béla is kénytelen megírni, hogy „Adyban megvolt a feltétlen utálat a tőzsér, kánya, dzsentrit játszó, asszonyával, leányával páváskodó, bőrében nem férő zsidó ellen (sok ilyen, majdnem antiszemitásan hangzó nyilatkozatát tudom)”. Tehát még zsidók előtt is kitört Adyból az antiszemitizmus. A jármot azonban anyagi, illetve fényűzési okokból, ha utálattal is, de viselte.

Egyszer azonban egész nyíltan kitört belőle ez a leküzdhetetlenné vált utálat s 1908. november 15-én „Duk-duk affaire” címen írt cikkében kirobbant.

A cikket abba az Új Idők c. lapba küldte be, mely akkor szinte halálos ellenségeskedésben állt Ady elvbarátaival és környezetével, tehát egész addig (és utána is) Ady Endrével is. Többek közt ezt írja benne: „Nincs közöm az úgynevezett magyar modernekhez és az én állítólagos irodalmi lázadásom nem is lázadás. Ravasz, kicsi emberek belém kapaszkodhatnak, mert türelmes vagyok, de oka ennek se vagyok... Ki vagyok, mi vagyok, mit jelentek, sem én, sem kortársaim nem dönthetjük el, de azt már jogom van kijelenteni, hogy a nevemben, cégérem alatt ágáló senkiket jobban utálom, mint általában engem szokás utálni... Én inkább akarnék központi szolgabíró vagy alispán lenni Szilágy vármegyében, a vármegyémben, mint hírhedt költő.”

Csak hát a függetlenség nem volt olyan könnyű számára, mint Ady gondolta. Hiszen akkor le kellett volna mondania nagyúri szokásairól. Ő pedig mindent tudott, csak lemondani nem, hiszen maga mondja magáról, hogy „tudok hinni, várni, csalni, csak egyet nem tudok: akarni”. Az elhagyni készült berkekben ugyanis egyszerre olyan csatazaj keletkezett és olyan fenyegetés, gúny és sértések zúdultak Ady felé, hogy öccsének ezt írja: „Az Új Idők cikke miatt az egész világ becsapta az ajtót (remélem: pár hétre, ha kibírom) előttem. Rémes levelek jöttek és jönnek, se aludni, se dolgozni nem tudok.”

Ady Lajos azt írja, hogy ekkor a sok izgalom miatt nagyon sokat szenvedett és a bor ez őszön válik mindennapi, nélkülözhetetlen narkotikumává.

A zsidó Kiss József lapja, a Hét, ezt írta ekkor: „Az alig modernek és nagyon fiatalok között nagy a szenzáció. Ady Endre de genere lelle és diósad, széjjel rúg de genere Bajtsch (értsd Deutsch) és társai közt. (A cikkben Bajtsch nevet visel az ellenfél.) Azt mondja róluk, a barátairól, hogy senkik és semmik, akik hívatlanul tolják az ő kordéját a Parnasszus [dicsőség] felé, ahova különben ő nem is vágyakozik, mert legszívesebben lenne szolgabíró Szilágy megyében. Ha egyéb nem, ez a széjjelrúgás mutatja, hogy Ady Endre úrban csakugyan kiváló szolgabírót kapna Szilágy vármegye s most a barátain a sor, hogy beprotezsálják őt ebbe az állásba. A de genere Bajtschok ugyanis tolakodó módon csörgetik a pénzüket s a pénzzel még mindig könnyebben juttathatunk a szolgabíróságba, mint a Parnasszusra. De mi legyen a barátokkal, mi legyen a kórussal? Ezeknek életprogram, hogy barátkozzanak, s hiába fenyegeti őket agyonveréssel az ember, mégse vedlenek át ellenséggé. Ez a körülmény különben csak Ady Endre úrnak válik javára, mert ezek az emberkék az ellenséges sorban még kompromittálóbbak lennének, mint amilyen kompromittálók, mint jóbarátok.”

Világos, hogy Hatvany Lajos se maradt néma. Ezt írta ekkor Adynak: „Verseidnek privátim s személyednek is maradok tovább, akije voltam, barátja s ámulója, nyilvánosan az életben nem lesz több dolgunk egymással.”

Aztán megírja neki azt is, hogy mit mondott az apja, az öreg Deutsch, aki a pénzt szerezte s aki természetesen nehezebben is adta ki, mint a fia: „Ti is felmagasztaltátok, amíg az úgynevezett hivatalos irodalom se ignorálhatja [nem mellőzheti] őt többé s most otthagy a faképnél. Ez egy közönséges, ordináré s a fináncvilágban ismert trükk, de én az ilyen urakkal megszakítom az összeköttetést.”

A szegény, illetve a nagyigényű Ady mindezekre úgy megijedt, hogy nem győzte Hatvanyt engesztelni, nem győzött visszakozni s hogy bocsánatot kapjon, nemsokára – Hatvany Lajos fejezi ki magát így jóleső megelégedéssel – „ez a századok számára bölcs és okos, de nagyon szeleburdi, megbízhatatlan, e a kiszámíthatatlan, nagyszerű Ady – hát mit csinált, mit nem csinálhatott volna? – valami szocialista folyóiratban megtámadta, persze oktalanul és szeszélyből Herczeg Ferencet (az Új Idők szerkesztőjét)... Felülkerekedett benne az igazabb Ady”.

Igen, a szolgalelkű, a pénzpazarló, önző, érdek Ady. De így aztán csakugyan kár volt neki kirúgnia a hámból, mert csak azt árulta el, hogy szellemi és erkölcsi szolgaságban van. Az eszmék, melyeket hirdet, neki se tetszenek, de viszont nem teheti azt, amit akar, mert káros szenvedélyeit csak ezek szolgálata árán tudja kielégíteni.

De a pénz olyan gőgös volt s a Hatvany-Deutsch úgy megalázta „Ond vezér a jelennek tisztán átadott” unokáját, hogy Ady e példátlan s még tőle is „oktalanul” nagynak talált előtte való megalázkodása ellenére is adta a sértődöttet s az erkölcsi fölényt a gőgös Ond-ivadék fölött s tartotta, amit mondott: pénzt továbbra is adott, de Adyval többet szóba nem állt, sem szóban, sem írásban. És a sok lóerős gőgű Ady a pénzt azért így is és továbbra is elfogadta!

Hatvany Lajos ezzel kapcsolatban maga dicsekszik: „Kikonstruáltam magamban, hogy hű maradok az Ady-eszméhez és hogy különválasztom Adytól, az embertől. Ehhez a kegyetlen és embertelen különválasztáshoz ez után az első, kegyetlen összekoccanás után egészen 1918 szeptemberéig, tehát 10 éven keresztül ragaszkodtam. Csak a beteg, a nagybeteg Ady látása olvasztotta föl bennem az örök neheztelést. Vissza kellett volna szépen békülni Adyhoz. Bocsánatot kérni tőle, amiért ő olyan nagyon megsértett engem. Kötelességmulasztásnak érzem, hogy ezt nem tettem. Sohasem tettem meg többé igazán. Leveleinkben is veszekedtünk. Folyton az orra alá dörzsöltem, hogy nekem a költő az én költőm marad, szeretek is a csatlósa meg a kiadója maradni, de neigen találkozzunk személy szerint.” A zsidó ennyivel önérzetesebb volt, mint Ond vezér gőgös unokája! Lehetett is, mert neki pénze volt, Adynak pedig csak tehetsége!

S Ady ezt 10 éven át le tudta nyelni és a pénzt is így elfogadni, sőt bizonyára kérni is. Egy alázatos katolikus keresztény már nem tudott volna ilyen önérzettelen lenni. De az igazi keresztény lehet is önérzetes, mert az ő életéhez nem tartozik hozzá szükségképpen Monte-Carlo, se Párizs (kivált ha egyébként is Ond vezér fia), se a nő, se az éjszakázás, se a konyak, se a pezsgő, se a gumikerekű fiáker, se a szifilisz elleni drága orvosi kezelés, se a rendszeres havonkénti „gyermektartási díj”.

Ady, okulván megalázásán, többet nem is mert kísérletet tenni, hogy kirúgjon a hámból s merjen úgy írni, ahogy igazán a szívéből jön. Ezután is adódtak még hasonló esetek, de ezekben Ady már nem támadó volt, hanem megtámadott, s csak arra kért engedélyt uraitól, hogy védekezhessék, de erre se kapott engedélyt. 1910-ben például megharapta Adyt Rabló nevű kutyája (úgy látszik, a kutyája is igazi mágnás kutya lehetett) és Gábor (Greiner) Andor ebből azt az ízléstelen és sértő kuplét csinálta, hogy a kutya eredetileg nem volt veszett, de az Adyba harapástól csakugyan megveszhetett.

Ady dühében ezt írja Hatvanynak: „Ma folyton az motoszkált a fejemben, hogy írok, mint lovagias ellenfélhez, mint a napisajtó egyetlen úri orgánumához, Rákosihoz, illetve a Budapesti Hírlaphoz egy hosszú, közlendő levelet. Régebbi teóriáimat fejteném ki benne bővebben, az átmenet nélkül Budapest, egy nagyvárosra és egy szegény országra szabadult, vad, éhes, antiszociális, barbár zsidó ellen való védekezés muszájait. Ezek a Gábor Andorok lebunkózni való brigantik [gazemberek], akik ellen talán még Polónyival is össze lehetne fogni. Lehet, hogy holnapra meggondolom (csak merte volna meg nem gondolni!), mert Rákosival összefogni még nagyobb katasztrófáknál sem szabad. (De jó fiú.) De éreztem, hogy neked meg kell írnom a mai tébolyodott napomnak vezető ötletét.” (Tehát most már magától is tudta, hogy tébolyodottság lenne részéről még egyszer a magyarok mellett írni, de viszont azért utána is zsidó alamizsnából élni.)

Hatvanynak egy szava sincs Gábor Andor elítélésére, hanem ilyen fölényesen válaszol: „Drága Bandim! Rákosihoz írt leveledről nem is csevegek. Gábor Andor kupléja miatt – nagy politikai kirohanás – mon Dieu! [Úristen!] A magadfajta fajából kinőtt dzsentri van olyan baj, mint az országra rászabadult zsidó (ne neked!). Legalább Rákosi Jenő szempontjából. (Egy kis mézesmadzag.) Nagyobb veszedelem vagy az összzsidóságnál.

Ha azt a zsidódöngető levelet megírod, magadat is döngesd. De jobb, ha nem írod meg. Eleget bántanak. Ady Endre is bántson? Ki marad védődnek?... Ha január közepe felé bedughatnálak a Schlachtensee-i szanatóriumba s hat hétig viselném testvérileg gondodat, dolgodat, mit szólnál hozzá?”

Ehhez nem kell kommentár! Szegény soklóerős gőgű Ady!

De a Rákosihoz írt levelet – természetesen – nem küldte el.

Ady durván és gúnyosan lekicsinyelte – ő, aki itthon töltötte az egész világháborút – azt a Gyóni Gézát, aki a harctéren írta verseit, sőt később ott is pusztult el Szibériában, mint a hazafias kötelességteljesítés áldozata. Erre természetesen Rákosi Jenő s általában a nemzeti sajtó részéről megérdemelt kioktatásban részesül, melyben tőlünk most tárgyalt szégyenletes erkölcsi fogyatékosságait is szemére hányták. Ady természetesen oda van megsértett hiúságában s a seb annál inkább fáj, mert neki is tudnia kell, hogy a megsemmisítő vád igaz. 1915. november 14-én ezt a rövid nyilatkozatot küldi be a Budapesti Hírlapnak, mely közli is: „A B.H.-ban egy úgynevezett irodalmi vita folyik néhány hét óta s a vitának Dunántúli (Rákosi Jenő) a vezére. E vita rendjén először azt állapították meg rólam, hogy egy gazdag mecénás pénzéből élek. A következő alkalommal egy nem hozzá szóló levelemet publikálta Dunántúli. (Ez volt a Gyónit lekicsinylő levél.) Végül most azt írta meg, hogy jól házasodván, kényelmes otthonhoz és jól főző szakácsnőhöz jutottam. Kérdezem Önt, Szerkesztő Úr és lapjának minden jóhiszemű olvasóját: Lehet-e nekem ezek után Dunántúlival irodalmi (vagy akár politikai) vitatkozást kezdeni? Magyarnak, úrinak és tisztességesnek tartja-e az ilyen irodalmi vagy politikai vitát?”

Látjuk tehát, hogy Ady okosan válaszolt, mert ha csak nyilvánosan megszégyenülni nem akart, válaszolnia kellett, mást pedig nem is válaszolhatott. Nem mondta, mert nem is mondhatta, hogy nem igazak azok az annyira szégyenletes vádak, melyek ellene elhangzottak, de viszont azért felháborodik rajtuk s ezzel azt a látszatot kelti, mintha nem lennének igazak. Csakugyan nem úri, sőt talán nem is tisztességes dolog irodalmi vagy politikai vitában ilyesmiket hozni fel érvül, mint Ady ellen a Budapesti Hírlap felhozott, de vajon úri vagy tisztességes ember-e az, aki ellen ilyesmiket lehetett joggal és az igazságnak megfelelően felhozni? Ha pedig nem tisztességes ember az illető, akkor mi címen kívánhatja, hogy úgy bánjanak vele, mintha az volna?

Ady tehát nem merte tagadni, hogy csakugyan egy gazdag mecénás pénzéből él. (Hogy gazdagon házasodott, az nem becstelenség, csak gyarlóság, s különösen nagy gyarlóság akkor, ha az ember annyira szidja a nagyurakat és a dúsgazdagokat és gőgje olyan nagy lóerejű, mint Adyé.)

Ady tehát nem tagadta, mert nem is tagadhatta a vádakat, csak úgy állította be a dolgot, mintha ő ezen felháborodna, azaz mintha valótlan volna. Ady gazdag zsidó mecénása azonban még emiatt is kikelt. Ady ugyanis utána ilyen levelet kapott Hatvanytól:

„Ma egy privát levelet írsz a B.H.-nak, melyben nekem is szerep jut. Igazad van, ha akár az Úristen előtt is letagadod csekély anyagi összeköttetéseinket, de Hatvany egy néked ajánlott írásért elsőnek volt megtámadva – abban az időben kifejezett, néked nem idegen eszmékért –, s azt írod: A vita rendjén először azt állapították meg, hogy egy dúsgazdag mecénás pénzéből élek. Nem látod, nem érzed, hogy ez milyen sérelem és arculcsapás nekem? A köz előtt való megtagadása a közösségnek? Mily igazam volt, mikor leveleidet válasz nélkül hagyom (s ezt Ond vezér unokája eltűrte egy Deutschtól!), csak most érzem igazán. Ha tollat veszel kezedbe, hogy a B.H.-nak írj, tessék megírni azt is, hogy a vita rendjén először mily méltánytalanság érte Hatvanyt. Elmulasztottad, jóvátehetetlen. Bennem pedig csak undor marad.” (Ezt se nekünk mondták s ezt se mi tettük szó nélkül zsebre, hanem Ond vezér soklóerejű gőggel dicsekvő ősunokája.)

A folytatás azonban talán még szégyenletesebb, mert mutatja, mennyire nem volt független ez a tömjénezett magyar költő, akinek minden szavát úgy olvassák sokan, mint egy-egy kinyilatkoztatást. Hatvany először megmondta magyarul (vagy talán inkább zsidóul) a magáét. S miután ezt megtette, következő leveleiben már enyhébb hangot használ, de csak stílusban. A dolog érdemét illetően még keményebb, mert azt követeli, hogy Ady is írjon ez ügyben a nyilvánosság számára, mégpedig azt és úgy, ahogy Hatvany akarja, sőt egyenesen előre megfogalmazza és megküldi neki, amit kötelessége írni s neki csak alá kell írnia. (Utóvégre azt a sok pénzt csak nem hiába adja?) S Ady még erre is kapható és aláírja!

„Sajnálom – írja neki három nap múlva –, hogy a B.H.-ba ily ügyetlenül és meggondolatlanul nyilatkoztál. Rákosi kedvesen felelt neked. Gondold meg szépen, hogy mi a felelni való erre a feleletre, légy oly jó és küldd be nekem s talán a Nyugat a legközelebbi számában kiadja. Ne sokat, kérlek, ne túlzót, pár szót abban értelemben: Hatvany egy cikket írt, nekem ajánlotta. Én szívesen fogadom az írást, mert ebben viszonzását látom annak a barátságnak, mellyel én neki sok versemet és kötetemet ajánlottam. A B.H. erre sértő módon inszinuálta [gyanúsította], hogy H.L. az én mecénásom. Mikor ezt kissé ingerülten megtagadtam, leckét ád nekem, hogy mint kell egy gutgesinnt [megbízhatónak tartott] magyar költőnek a mecénásával viselkednie. A leckét épp oly energikusan utasítom vissza, mint a sérelmet. Hatvanyval pedig addig maradok barát, amíg közös célokat szolgálunk, amíg adatik élnünk. Na. Tessék. Ezt írd meg. Jobban, a magad módján. Vagy írd alá, amit én megfogalmaztam s add ki, akár a Világban, akár a Nyugatban.”

S Ady alig változtatva valamit rajta, közzé is tette a Hatvany szerkesztette nyilatkozatot a Világban, mintha Ady írta volna.

Az is jellemző alárendeltségi viszonyukra (csak persze nem Hatvany alárendeltségével), hogy az Ady-Hatvany levélgyűjteményben Hatvany itt megjegyzi: „Utolsó összeveszésünk!”, s a gyűjteményben csakugyan nem is szerepel Hatvanynak több levele Adyhoz. Ady azonban utána is épp úgy írt neki, mint azelőtt. Ezt is kibírta soklóerejű ősmagyar gőgje!

Adynak tehát muszáj volt azt a világnézetet szolgálnia, amit az a Hatvany vallott, akit utána báró, gyáros és ezerholdas létére is nemcsak nem üldözött, hanem egyenesen pénzelt a kommunizmus. Olyan szellemben kellett írnia a verseket, mint amilyent Hatvany tartott a magyarságra üdvösnek. Eléggé bele is tanult ebbe Ady és eléggé világnézetévé is vált, hiszen mindig gazdag zsidók közt volt, s nemcsak pénzt kapott, hanem kényelmet és úri otthont is Hatvany más fajtestvéreitől is, gazdag, előkelő zsidóktól. Például nemcsak Lédához, hanem Léda húgához, Bertához is „nagy és meleg baráti ragaszkodás fűzte” Adyt (Hetey, 143. o.) és hát persze Berta is épp oly gazdag volt mint Léda.

„Ady itt ismét egy zsidó családban talál úgyszólván második otthonra, ahol naponként órákon át nyugodtan tanyázhat a rendelkezésére bocsátott külön szobában és a pamlagon heverészve csöndes borozgatás közben végigtelefonálhatja összes pesti ismerőseit, szóval úgy viselkedhetik, elvégre mégiscsak idegen helyen, mintha a saját otthonában tartózkodnék.”

Mivel férfi és nő között – kivált fiatalabb korban – „nagy és meleg barátság” plátói módra hosszabb időn át nem lehetséges, és különösen nem olyan érzékies és olyan előéletű férfiban, mint Ady volt, kivált ha a nő még zsidó is, itt is bűnös viszonyra is kénytelenek vagyunk gondolni egyúttal. De Adynak ilyen viszonya egyébként is annyi volt, hogy eggyel több vagy kevesebb már igazán mellékes dolog az ő életében.

Az őskaján Adyban

Azt mondtuk fentebb, hogy bár sok bizonyítékunk van arra, hogy Ady nem szívesen s idősként nem lelkiismeret-furdalások nélkül szolgálta azt a világnézetet, melyet szolgált, ez a világnézet alapjában véve mégis megfelelt lelkületének, s tulajdonképpen a saját világnézete is volt. Együtt járt már ez kálvinistaságával, mely csak a hitlerizmus rövid s átmeneti idejére jelentett antiszemitizmust (de akkor annál nagyobbat), de akkor is csak azért, mert ez az antiszemitizmus ekkor már egyúttal antiklerikalizmust is jelentett. Ez a világnézet együtt járt a zilahi kollégiumban kapott neveléssel, de már vele is született Adyval.

Ady egész élete bizonyítja, de a Heteytől a kis Adyról megjegyzett és közölt megfigyelések is mutatják, hogy rosszlelkűnek született. S ezt a megállapítást annál inkább megtehetjük, mert említettük, hogy Heteyt nemcsak ellenszenv nem vezeti Ady ellen, az csak azért történhet, mert annyira feltűnő volt a rossz Adyban, hogy lehetetlenség mellőznie annak, aki a lelki képét akarja megrajzolni.

Azt már láttuk, hogy Adyban egészen betegesen nagy érzékiség, igazi bujaság lakott. Ez maga már képtelenné tesz valakit arra (kivált mikor ezt a bujaságot olyan szabadon hagyja magában burjánozni, sőt annyira egyenesen életelvévé teszi, mint Ady), hogy erkölcsileg jó és nemes jellem és a papság iránt tárgyilagos legyen. Láttuk mérhetetlen önzését, hiúságát s gőgjét is, melyet szintén szabadjára hagyott, sőt a gőgjét egyenesen mesterségesen tenyésztette, mert dicsőségnek tartotta. Ez szintén olyan tulajdonság, mellyel nem lehetett valaki, ha író, a jónak, nemesnek és igaznak írója, képviselője és védője. De Hetey feljegyzései alapján egészen kétségtelen, hogy már a gyermek Adyban is bizonyos kajánság, rosszindulat, valóban az őskaján lakott. Csakugyan „Góg és Magóg fia” volt ő.

Hetey említi, hogy a kis Ady „kötekedő, gúnyolódó természetű” volt (26. o.) s emiatt sok osztálytársa nem szerette. Az utcán a zsidó gyerekek huncutkáinak (pajesz) megrángatása különösen kedvelt foglalkozása volt. Mikor Heteyt az apja egy igen szép vers elszavalására heteken át tanította, hogy majd feltűnést és sikert arathasson vele, Ady is megtanulta a verset s előbb elszavalta, mint Hetey s így a sikert elragadta előle, ami Hetey apjának akkor rendkívül rosszul esett s Hetey még ma is kénytelen hangsúlyozni, hogy ez csakugyan nem volt tőle „fair” dolog.

Igen rosszlelkűnek kellett lennie annak az Ady-gyereknek, akit kosztadói, a Plankék (pedig Hetey szerint is derék család volt, s egyébként is pedagógus, tanító) olyan gyorsan és minden kímélet nélkül dobtak ki, de azonnal a házukból, hogy mikor Szendrey néni egyszer hazajött a piacról, ott ült a kis Bandi az ajtó előtt a ládáján és könyörgött neki, hogy fogadja be a házukba. Így került Szendreyékhez. (65. o.)

„Ebben az időben nagyon rendetlen és hanyag fiú volt. Könyvei, írásai, ruhái mindig szerteszéjjel állottak. Ha valamit nem talált, csapkodott, dobálózott, képet vert le a falról, ablakot tört be (s mindezt azoknál a Szendreyéknél, akik kegyelemből fogadták be) és akkor – érezve a sáfránillatot – elrohant hazulról. Az ezekért kijáró pofonokat a hivatalból hazaérkező, hirtelen mérgű Szendrey János bácsi, minden előzetes megkérdezés nélkül először a kéznél levő Zsiga fiának, mint tettesnek kente le. A később hazaérkező Bandi ezen mindig jót nevetett (!).”

„Egyszer nagytakarítás alkalmával merően nézte a Szendrey néni édesapjának ravatalánál készült fényképet. Kiejtette a kezéből és a kép üvege eltört. Bandi szó nélkül nézte végig, amikor Zsiga ezért kegyetlenül kikapott. Csak később vallotta be az egyik Szendrey-leánykának, hogy ő volt a bűnös, de János bácsitól való félelmében nem merte megmondani. A leányka szemébe vágta, hogy ez jellemtelenség volt s többé nem is állt szóba vele.”

„Írásbeli dolgozatait jobbára csak esti sétái után végezte el. Hiába kérték arra, hogy korábban dolgozzék és Zsigát alvásában ne zavarja.” (68. o.)

De a felnőtt Adyról is megállapítja az őt egyébként minden bűn alól felmentő, illetve neki mindent megbocsátó Hetey is, hogy „nagyon fájt neki, ha a lapok nem foglalkoztak vele”. (Ady tehát semmiképpen se írhatott volna például „klerikális” ízű verseket, mert akkor a lapok – kivált még akkor – egyáltalán nem vettek volna róla tudomást, vagy pedig csak támadták és lekicsinyellték volna, ő pedig hírnév, elismerés, dicsőség nélkül nem tudott ellenni.) „Fájt neki, hogy az ellenkező irányú lapokban új nevű költőket méltattak és szerepeltettek. Ilyenkor lelkét írói féltékenység szállotta meg és attól tartott, hogy mások esetleg jogosan vagy jogtalanul föléje kerekednek.” (159. o.)

Tehát irigy volt és nemcsak a jogtalan, hanem a jogos fölébe kerekedés is bántotta volna, pedig ez már a köz és az irodalom rovására való nyilvánvaló önzés, mert a maga érdeke és dicsősége előbbre való neki, mint a magyar irodalom vagy a magyar dicsőség. Ady tehát csúnya szenvedélyekkel megverve, rossznak született. Ez a vele született rossz aztán egész élete folyamán szabadon burjánozhatott lelkében s így természetes, hogy csak mindig nagyobb lett. Így egy cseppet sem lephet meg bennünket, ha Hatvany – akkor természetesen nem gyűlöletből – azt írja róla, hogy „csípett, rúgott, szúrt, ölt, táncoló ajkai körül a jól ismert ördögi mosollyal”.

Nemcsak azért volt tehát Ady ellensége a réginek, a papságnak (természetesen nem a maga kálvini papjainak, mint illett volna s mint akikhez köze volt, hanem csak a katolikusoknak) és a mágnásoknak, mert zsidó-kapitalista és forradalmár pénzelői ezt így kívánták, hanem a maga természetéből kifolyólag is, hisz önző volt és irigy, sátáni vonások voltak benne, és élete célja az élet örömeinek habzsolása volt. Ezért, mivel ő szegény volt, gyűlölte azt, aki nem volt az. Mikor pedig már maga is nagyúri kényelemben élt, irigyelte és gyűlölte azokat, akik ezt a kényelmet nem voltak kénytelenek olyan szégyenletes és megalázó módon megszerezni, mint ő szerezte meg magának. Az Egyházat pedig szükségképpen gyűlölnie kellett, hiszen az önmegtagadást és alázatosságot hirdet és követel, ő pedig parázna volt és soklóerős gőgű s így csak természetes, hogy nem volt hajlandó elismerni, hogy az Egyháznak, nem pedig neki van igaza, s nem ő jár a helyes úton.

Már nagyváradi újságíró korában cikkezett az ottani gazdag kanonokok ellen, akik gazdagságukban szótlanul tűrik a szegénység nyomorát. Az eszébe se jutott, hogy ő, a szegény, sokkal többet költött magára, mint a legfényűzőbb nagyváradi kanonok, pedig azok a magukét költötték, nem pedig a másét, mint ő, s legfeljebb kényelemben éltek s ezt már csak öreg koruk miatt is megengedhették maguknak, de nem züllöttek, nem éjszakáztak, nem dicsekedtek, nem pazaroltak, mint ő. Ő, a szegény, Párizsba és Monte-Carlóba járt s ott úgy költekezett, mint „egy amerikai petróleumkirály”, ezek gazdagok voltak, de szerényen otthon ültek Nagyváradon.

S Ady talán nem tűrte a szegénység nyomorát? Mit adott életében Ady jótékony célra, pedig (mellékes, hogy honnan) rendelkezett olyan jövedelemmel, mint akármelyik nagyváradi kanonok s mennyit adtak jótékony célra a tőle kifogásolt nagyváradi kanonokok? Hiszen köztük az utolsónak számított az, aki jövedelmét a rokonainak adta, Ady pedig hol volt még attól is, hogy szegény szüleit támogatta volna? Tőle ezt nem is kívánta senki, mert hiszen tudvalevő, hogy neki nem volt miből. (Pedig mennyire volt!)

Igen, felelik erre az Ady-pártolók, de a pap azért van, hogy Istennek szolgáljon, Ady pedig költő volt. Hát talán az írók, a költők nem azért vannak, hogy Istennek szolgáljanak? Talán csak a papnak kell Istent szolgálnia? A kettő között legfeljebb az a különbség, hogy a papnak még jobban illik Istent szolgálnia, mint Adynak, vagy akármely írónak. Egyébként azok az Adytól kioktatott nagyváradi kanonokok is írók voltak, mert éppen Ady idejében három nem kisebb ember volt közöttük, mint Fraknói Vilmos, Karácsonyi János és Kollányi Ferenc! És ugyanakkor köztük volt az a Grócz Béla is, aki endrődi plébánosból lett kanonok, s olyan ember volt, hogy távozása után még évtizedek múlva is úgy emlegették az endrődiek, mint szentet és emberi alakban köztük élt angyalt. (Egy művelt zsidótól hallottam, aki endrődi zsidólányt vett el.)

De írt Ady Endre papellenes novellákat nagykárolyi piarista tanárairól is. Tudvalevő, hogy akkor még a piarista tanárok ismertek voltak világias, nem papi életmódjukról, tehát rászolgáltak a bírálatra. De persze egy pap, egy piarista, még ha jogos kifogások alá esik is, akkor is különb egy kissé, mint Ady vagy a kálvinista zilahi diákok.

Mert a papoknak s különösen az Ady-korabeli piaristáknak nagy szégyellnivalójuk volt ugyan, de csak Isten, nem pedig a híveik s annál kevésbé a zilahi kálvinista diákok, de még a mindenkori magyar írók előtt sem. Hozzájuk hasonlítva még a régi piaristák is mindig jók és kiválók lesznek. S ez az állításunk nem is szégyen a magyar írókra vagy a katolikus hívekre, sőt még Adyra és a zilahi kálvinista diákokra sem, mert hiszen mindez magától értetődő és illik is, hogy így legyen. Az ellenkező azonban már csakugyan szégyen lenne a kanonokokra.

Azonban ha ezek az írók, katolikus hívek vagy kálvinista zilahi diákok azok, akik erkölcsi leckéket adnak ezeknek a náluk sokkal különb katolikus papoknak vagy kanonokoknak, akkor már rájuk sül ki szégyen: az önkritikahiány, erkölcsi vakság, naivság és ostoba elbizakodottság, sőt rágalom és aljas hazudozás, mint Adyról is rögtön kisül. Kisül nemcsak akkor, mikor kanonokokat vagy piarista tanárokat, hanem még akkor is, mikor grófokat csepül és azok bűneit hánytorgatja.

„Kötsy Balázs temetése” című novellájában például leírja Ady, hogy nagykárolyi diákkorában a piarista kollégium igazgatója az egyik gróf temetésére rendelte az összes diákot sorfalat állni. Ez a gróf rangján alul házasodott s ezért családja kitagadta. Ezért aztán hosszas pereskedés után úgy megharagudott családjára, hogy átok alatt hagyta meg, hogy ne a családi sírboltba (Kaplonyba) temessék, hanem felesége mellé, egy Pest melletti nyaralófalu temetőjébe. Mivel azonban a nagyapja szintén átok alatt azt hagyta meg, hogy minden Kötsyt (Károlyit) Kaplonyba kell temetni, a rebellis Balázs grófnak mégiscsak a családi sírboltban kellett nyugodnia. Azonban a temetési menetben kátyúba jutott a halottas kocsi, kiesett az egyik kereke és a koporsó a sárba esett. Balázs gróf tehát még halálában is dacolt a családdal.

Ady e novellájára Hetey azt írja, hogy a nagykárolyi diákok csakugyan tisztelegtek egyszer az utcán egy ilyen Károlyi grófi temetésnek, de ez csak az 1889 decemberében meghalt gróf Károlyi Alajosé lehetett, az pedig tudvalevőleg nem házasodott rangon alul és nem tagadta ki a családja. A koporsó leeséséről egy szó se igaz. Ha igaz lett volna, még ma is egész Nagykároly arról beszélne, jegyzi meg Hetey.

Rangon alul házasodott és kitagadott Károlyi az a Gábor volt – mondom most már én, nem Hetey –, akiről mint nagy Kossuth-párti hazafiról és papgyűlölőről már e műben is ismételten beszéltünk, de az ő temetésének nemcsak a négy évig Nagykárolyban diákoskodó Ady nem állt sorfalat, hanem még a nyolc évig oda járó Hetey se. Az is igaz, hogy ez a lecsúszott Gábor meghagyta, hogy felesége mellé temessék (de persze nem átok alatt), de az ő felesége a kerepesi temetőben nyugszik, nem pedig egy Pest melletti nyaralófaluban. Maga Károlyi Gábor csakugyan a kaplonyi sírboltba került, de éppen nem azért, mert a nagyapa (ellenátok alatt!) így rendelkezett, hanem mert Károlyi Gábor kálvinista elvtársa, Eötvös Károly, barátja halálakor külön megkérdezte a családot, hogy nem akar-e a temetésről intézkedni, s erre válaszolta a család, hogy „de igen”, mert hiszen – ha egyszer már megkérdik – egyenesen sértő lett volna azt felelni, hogy „nem”.

Tehát Károlyi Gábor „átok alatti” rendelkezését (ha rendelkezett, hogy felesége mellé temessék), nem a Károlyi család, hanem a 48-as kálvinista Eötvös Károly, a tiszaeszlári zsidók védője szegte meg.

Egész bizonyos, hogy a kis Ady Bandi nagyon örül, hogy 1889-ben gróf Károlyi Alajos temetésén sorfalat állhatott, mert az először szünetet jelentett az iskolában, másodszor mert ez a temetés akkor olyan szenzáció volt Nagykárolyban, hogy egyenesen kínzás lett volna a diákok részére, ha ők meg nem nézhették volna, sőt még a látványos temetés alatt is az iskolában kellett volna drukkolniuk.

Utólag azonban a Jászi Oszkárral, Kunfi Zsigmonddal, Révész Bélával és Kéri Pállal barátkozó forradalmár Ady sok lóerős gőgjét bántotta, hogy ő egy gróf temetésén állt sorfalat. Ezt a katolikus szerzetesek szolgalelkűségének bizonyítására hozta fel s egyúttal a grófok tekintélyét is rontó fenti hazug mesét hozta ki belőle.

Egyébként protestáns iskolák sokkal szolgalelkűbben szolgálják a maguk grófjait, ha vannak, s ha támogatják iskolájukat. Petőfit például a saját felekezete gimnáziumába járatta Aszódon az apja s ott is van báró (Podmaniczky) és lutheránus, van gimnázium, s ott akkor maga a később még Adynál is grófgyűlölőbb Petőfi tartott üdvözlő beszédet a báróhoz a gimnázium ifjúsága nevében. (Aztán láttuk, hogy hízelgett már a gyerek Thökölynek az eperjesi lutheránus főiskola igazgatója és tanári kara.)

A „Víg Ávay Ábris” című novellájában azt írja Ady, hogy „Ábris bácsi írnoknak jött be a városba, a vármegyeházára járt s a főispánt is öcsémnek szólította. Ősz hajú, piros óriás volt, ötezer hold földet dalolt el, de a daloktól nem ment el kedve”. És volt neki egy lánya, Emőke. „Már 16 éves elmúlt, bokáig ért a haja, ha kibontotta, s szomorú, nagy, fölséges szépsége után utánabámult az egész város... Emőkével a fiatal gróf sétált a főtéren... Emőkét elvitte a gróf. Majd megláthatod, ha akarod, két-három hét múlva egy pesti utcán.”

Hetey ráismer, kit akart leírni Ady az „Ábris bácsi”-ban. Világos, hogy nem dalolt el ötezer hold földet. Még ötszázat se. De ha Ady önéletrajzában még a maga szegény paraszti származásáról is azt írja, hogy „nemzetes, kisúri famíliából jöttem”, akkor Ávay Ábris bácsit, aki csakugyan kisúr volt, csak természetes, ha 5000 holdas famíliából származtatja.

A lányára, az állítólagos Emőkére is emlékszik Hetey, s megerősíti, hogy csakugyan „nagyon szép lány volt”, de azt is kénytelen megjegyezni, hogy „semmi köze nem volt a fiatal grófhoz. A főtéren nem sétálgatott vele és el sem szöktette a mi úgynevezett „kis” grófunk, Károlyi Gyurka”, akiről Hetey nem tud semmi rosszat, csak azt, hogy „legalább kétméteres fiú” volt. De az „Emőkét” csakugyan megszöktette valaki, csak nem gróf.

Annak alapján azonban, amit Adyról, sőt amit már a diák Adyról is tudunk, joggal mondhatjuk, hogy ő elszöktette volna ezt a szép Emőkét, ha lett volna hová és ha a parasztpantallós, kopott ruhájú s csámpás Ady Bandi kellett volna ilyen felkapott, szép lányoknak. Mivel azonban láttuk, hogy Ady Lajos írja, hogy bátyját diákkorában „sokat foglalkoztatta a női nem élénk és aprólékos elképzelésekben”, mégpedig nem ideális, hanem nagyon is testi alakban, azt kell mondanunk, hogy Ady ebben a novellájában tulajdonképpen azt követteti el a fiatal gróffal, amit ő követett el annak idején – jobb híján – vágyaiban. A fiatal Károlyi gróf azonban nála sokkal különb volt.

A maga bűnét gyűlöli tehát a gróf személyében s a grófokat igyekszik olyan hitványaknak beállítani, mint amilyen ő volt. Annyi ugyanis bizonyos, hogy ha Ady lett volna akkor fiatal gróf, ő azt a szép Emőkét mindenképpen elszöktette volna. A magyar közönség azonban – ő tudja miért, de azért mi is tudhatjuk – úgy bedőlt az effajta, részint a vele született gonoszságból, részint a mecénásai pénzéből folyó, kötelezettségből gyártott hazug rágalmaknak, hogy még ma is azt hiszi, hogy a szép kálvinista Emőkét mindig katolikus grófok szokták megszöktetni. Az igazság pedig mindössze az, hogy tényleg módjuk és alkalmuk lett volna rá, hogy megszöktessék őket, ha ők is olyan erkölcsökben nevelkedtek volna, s ha nem lettek volna különbek, mint rágalmazóik, akiknek ilyesmihez nem mindig nyílik alkalmuk, bár a rosszaságuk meglenne hozzá.

Világos, hogy a papok (ismételjük: természetesen csak a katolikus papok) se örvendenek Ady előtt kisebb gyűlöletnek, mint a mágnások.

A mágnások a vagyonuk miatt, mivel neki vagyona nem volt, s ha lett volna, akkor se lett volna, mert neki csakugyan vétek lett volna vagyont adni a kezébe: ő csakugyan elpucolta volna hamarosan azt az Ábris bácsival kapcsolatban emlegetett, egyébként sohasem létező 5000 holdat, a papokat, de csak a katolikus papokat pedig azért nem szenvedhette, mert a hit és erkölcs hivatott hirdetői voltak, ő pedig az erkölcstől olyan veszedelmesen messze állt. Az ő vélt bűnük ugyanis megnyugtat bennünket aziránt, hogy nekünk se olyan nagy bűnünk az, hogy mi is bűnösök vagyunk.

Hogy emiatt aztán nemcsak magunkat, hanem olvasóinkat, az ezreket is megnyugtatjuk ugyanez irányban, az szintén tetszik ezeknek az ezreknek, s ezért vagyunk olyan kedvelt és népszerű írók. De hogy aláássuk vele a nemzet erkölcseit is, tehát a saját „ősmagyar” fajunk sírásói is vagyunk miatta, az nem számít. Hiszen megértő és hasonszőrű olvasóink úgyse igen hányják ezt szemünkre. Ezt ők is csak a papok felé teszik meg.

„Timót pap lemondása” címen egyik, Ady Lajos szerint sokszor különlegesebb melegséggel emlegetett piarista tanáráról írt novellát, melyben Ady azt mondja, hogy ezt a papot világias élete és sok szerelmi kalandja miatt büntetésül öt évre elzárták a világtól s utána úgy megjavult, hogy ha a mezőn sétált, rá se nézett a körülötte dolgozó egészséges parasztasszonyokra, mikor pedig egy úriasszony ennek ellenére is a szerelmével üldözte, egyenesen megszökött előle.

Szép. És Ady Endre különösen okulhatott volna belőle, Hetey azonban azt írja, hogy az eset még így, a papokra nem is annyira megszégyenítő alakjában se igaz, mert „sohasem hallottunk arról, hogy ezt a nagyon rokonszenves tanárunkat kalandjai miatt elzárták volna a világ elől”. (87. o.)

A „Szép papunk története” című novellája megírásakor már sátánibb volt Ady Endre. Itt is ugyanezen piarista tanárról van szó, aki – úgy látszik – világiasabb életű volt, mint a többi, de mivel elegáns és szép ember volt, Adynak mégis jobban tetszett, mint azok, akik nem voltak világias életűek. Nem is csoda, hiszen Ady mindig a test embere volt és „similis simili gaudet” [hasonló a hasonlónak örül]. Pedig itt maga Ady bizonygatja azon fenti állításunk igazságát, hogy a pap, ha rossz, akkor is különb. (Legtöbbször a híveinél, mert bizonyára nem ok nélkül írta Ady az előbbi novellájában, hogy még ez a pap is csak régen volt rossz, s egész meghatóan megjavult.)

E második novellájában is csak abban állt e pap bűne, hogy mikor a francia forradalmat magyarázta s megemlítette, hogy egy meztelen nőt ültettek az Ész istennőjeként az oltárra, „szerelmes lobbanások csaptak ilyenkor felénk a szeméből”. (Megint csak azt látjuk, milyen buja érzelmekkel hallgatta a gyerek Ady még a történelmi magyarázatokat is és hogy csak mit jegyzett meg belőlük.)

„Reverendás társain – folytatja sátánilag Ady – bűzlött a szemináriumi tömjén szaga. Ezek szegény, ostoba fráterek voltak. Álmuk-boldogságuk a zsíros priváta-pénz, a pilseni sör és egy ebédre hívás gróf Károlyihoz. A mi nagy, szép, piros papunk egy elcsúszott Atlas volt közöttük. A többi papok csúfoltak minket, protestánsokat és zsidókat (tehát úgy ír, mintha ő is nemcsak protestáns, hanem zsidó is lenne). Gyalázatos meséket meséltek Luther utolsó órájáról. Hogy miként vitték el Kálvint az ördögök. Hogy Kapisztrán János volt a legnagyobb magyar és Magyarország Szűz Máriáé. Soha efféléket nem hallottunk a mi szomorú tanárunktól. Lehetett-e kedve Kóbinak nevezni és kínozni a zsidó gyereket, aki előtte remegett. Ő lelke mélyén az időben élt, mikor nem voltak sem zsidók, sem keresztények. Mi már akkor titokban mindig asszonyról beszélgettünk. Akartuk tudni, nincs-e neki asszonya. (Lám „mi zsidók és protestánsok”, a papok gyűlölői, már kisgyerekkorunkban is voltunk olyan romlottak, mint a papok között a legutolsó! Ezt kellett volna Adynak írnia.) Van sok asszonya. Ablak alatt, kapuk mélyén, sikátorok sötét sarkában s nem adott neki örömet az asszony... Álmos és buta szeműek valánk szinte mindnyájan. Együnk-kettőnk szemében volt talán ígérő értelem.”

„Szeptemberben visszajöttünk. Wekerle miatt verekedtünk. Bigott tanáraink izgágák voltak s magyarázták olykor, hogy most már a pokolé Magyarország, elfordul tőlünk Szűz Mária. (Wekerle tudvalevőleg a polgári házasságot hozta be s Ady erre céloz.) Az Antikrisztus lett úrrá. Hiszen most már a zsidók is olyan emberek lesznek, mint mi (a polgári házassággal együtt járt a keresztény-zsidó házasságok lehetővé tétele) s Isten szolgáit, a papokat meg merik csúfolni. A kisváros poros, álmos, buta város volt. A mi szép papunk egyre jobban roggyant, sárgult, görnyedt. Sohasem volt hazátlanabb, távolabb járó, mint ebben az időben. Hallottuk s talán nem is volt igaz, rosszak voltak hozzá az asszonyok is. A rendfőnök megintette, mert zsidó családokhoz járt s mert szabados cikket írt valami lapba... Örvendve búcsúztunk a feszületes, dohos termektől (Micsoda lenézés, micsoda gyűlölet! Mintha már a kommunizmus alatt írt volna!), a kegyetlen iskolától, az összeszorított koponyájú papoktól.”

Aki Ady korabeli szerzetesiskolába járt, jól tudja, hogy mindez anakronizmus és csupa hazugság. Akkor nem Hitler kora volt, még mai gondolkodásunktól is nagyban különbözött az akkori. És a papok, de különösen az egyetem bölcsészeti karán végzett s ott tudományukat többnyire protestáns, zsidó, de mindenképpen hitközönyös tanároktól szerzett szerzetestanárok, sajnos, közel se voltak olyan nagy katolikusok, mint Ady itt beállítja. A piaristák különösen nem. Olyan előadások, amilyeneket Ady emleget, még a katolikus hittanórán se fordultak elő, nem egyéb órákon, ő a hittanórákat mint református, nem is hallgathatta. A zsidó gyerekek „kóbizásáról” szó se lehetett, de még a legfinomabb antiszemitizmusról se, annál kevésbé a protestánsok gúnyolásáról. Még vallásuk cáfolásáról se, legfeljebb hittanórán, ott is ritkán.

Én másfél évtizededdel később jártam szerzetesgimnáziumba, mint Ady, s ráadásul nem protestáns vidéken, hanem tiszta katolikuson. Elsőben 23, nyolcadikban 9 zsidó volt az osztályunkban, míg katolikus 40, illetve 13 (tehát a katolikusok sokkal jobban kibuktak, mint a zsidók). A gimnázium viszonya a zsidó hitközséghez olyan „bensőséges” volt, hogy a szerzetes-igazgató jubileumára a zsidó hitközség alapítványt tett nevére azzal a kikötéssel, hogy kamatait egyik évben katolikus, a másikban zsidó tanuló kapja. Hivatalosan a „zsidó” szót nem is használták, hanem mindig „izraelitát” mondtak helyette. Mikor bérmálás volt, senki ablakai se voltak olyan szépen kidíszítve a püspök fogadására, mint éppen a kisváros ezret tevő zsidóságáéi.

Szerzetes tanáraink éppen nem buzogtak az Egyház ügyéért, hisz fentebb említettem, hogy a képviselőválasztáskor ezek a paptanárok – ha nem inzultálják őket – fele részben egyenesen a függetlenségi pártra szavaztak volna még a „klerikális” néppárttal szemben is! Alig volt köztük olyan, aki naponként misézett, de az igazgató például csak egy évben kétszer, Veni sanctekor [tanévnyitókor] és Te Deumkor [tanévzárókor]. A vallást sohasem keverték a magyarázatukba, hanem szigorúan szaktanárok voltak. „Tanár úrnak” nem pedig „Tisztelendő úrnak” kellett őket szólítanunk (eszébe se jutott senkinek, hogy „tisztelendőnek” is lehetne őket szólítani), de az előfordult, hogy egyik tanárom megemlítette azt, hogy jól tették, hogy elvették a pápa világi hatalmát. Ez a tanár nem volt ugyan szerzetes, de viszont senki se szólt neki, hogy ne tegyen ilyen kijelentéseket. Nem is ütközött meg rajta senki, mert egyetértettek vele.

Viszont egy ügyvédtől, aki a gimnázium négy alsó osztályát a budapesti református gimnáziumban végezte, hallottam, hogy ott magyarórán rendszeres volt akkor a katolikusgyalázás annyira, hogy az oda járó katolikusoknak kétségbeejtően alsóbbrendűnek kellett magukat érezniük kálvinista osztálytársaik mellett. Mikor aztán ötödiktől kezdve a pesti reformátusból a pozsonyi királyi katolikus gimnáziumba került ugyanő, meglepődött, hogy ott se volt sokkal jobban. Itt nem voltak ugyan papok a tanárok, de az intézet katolikus volt. Mégis az ötödikben az osztályfőnök azzal kezdte az órát, hogy álljanak fel a kongreganisták, s mikor erre néhányan felálltak, leszidta, lekicsinyelte és gyászvitézeknek nevezte őket. El se hinné az ember, ha nem komoly szemtanútól hallaná, hogy mindez akkor katolikus gimnáziumban történhetett meg.

Nyilvánvaló tehát, hogy Ady hamis, hazug képet festett a nagykárolyi piarista gimnáziumról vagy zsidó mecénásai kedvéért, vagy a maga gonoszságából, vagy egyszerűen mind a két ok miatt.

Hetey, az osztálytárs, tehát szemtanú, ugyanezt állítja, noha kálvinista, sőt mint láttuk, egészen a naivságig az.

Először is megállapítja, hogy a Wekerlével, a polgári házassággal s ezzel kapcsolatban a károlyi piaristák „bigottságával” kapcsolatban közölt állítások már csak azért se lehetnek igazak, mert Ady 1888-1892-ig járt a piaristákhoz, a polgári házassággal pedig 1859-ben jött Wekerle, mikor tehát Ady már régen a zilahi református kollégiumba járt. A felhánytorgatott bigottságokat tehát legfeljebb zilahi kálvinista professzoraitól hallhatta volna. Ezek tehát mind szemenszedett, kitalált rágalmak.

Azt is megállapítja Hetey, hogy a szóban forgó piarista tanár éppen nem volt se „nagy”, se „szép”, se „piros”, se „zsidó szomorúságú” (?), hanem éppen ellenkezőleg alacsony termetű és sápadt arcú volt, akinek kiválósága a rendkívül kedélyes modorában volt. Az igaz, hogy „igen képzett, művelt ember” volt, „társaságban igen kedvelték férfiak és nők egyaránt”, azonban „sem rossz, sem nem keresztény magaviseletű” nem volt. (90. o.) Zsidó szomorúságú pedig – jegyzi meg Hetey – már csak azért se lehetett, mert „a zsidóknak búskomorságra abban az időben sem igen volt okuk”.

Azt is megállapítja Hetey, hogy Nagykároly abban az időben nem volt sem buta, sem álmos s nem volt ostoba a népe, hanem nagyon is értelmes és eleven város volt nagyszámú értelmiséggel.

„Szörnyen igazságtalan volt piarista tanárainkkal szemben, amikor ezeket tömjénszagtól bűzlőknek, szegény ostoba frátereknek, összeszorított koponyájúaknak, protestáns- és zsidóüldözőknek és bigottaknak mondotta, akiknek minden álmuk-boldogságuk, a zsíros privata-pénz, a pilseni sör s egy ebédre hívás gróf Károlyihoz. A valóságban ezek a paptanárok majdnem kivétel nélkül igen világias életet élő, világosfejű s a katolikus és más vallásúak között különbséget nem tevő, elfogulatlan emberek voltak. Jelentékeny részük igen képzett és tudományos készültségű tanférfiú volt.” (89. o.) Ezt a minden porcikájában és minden idegszálában kálvinista Hetey állapítja meg róluk.

Látjuk tehát, mennyire jellemtelenül hamis képet fest Ady a korabeli piarista gimnáziumról. Ferdítései és rágalmazásai még akkor is megbocsáthatatlanok lennének, ha nem a saját tanárait rágalmazta és mocskolta volna be vele.

Minden tárgyilagos ember tudja, hogy ha papokra rosszat hall vagy olvas, nem vehet mindent rögtön készpénznek. De hogy ennyire rosszakaratú és ennyire hazug rágalmazás is lehetséges legyen, mint itt az Adyé, azt mégse gondoltuk volna. Igazán megelőzte korunkat s előfutára volt „népi demokrata” rádiónknak és mesterségesen rágalmazó kommunista propagandánknak.

De az is bebizonyult itt is, hogy előbb utolérik a hazugot, mint a sánta kutyát, mert ugyanez az Ady, aki itt „tömjénszagtól bűzlő”, „ostoba”, „bigott” és „összeszorított koponyájú” piaristákról beszél, egy másik, „Régi tavaszi háború” című novellájában már „az elegáns, derék, finom és okos piaristákról” beszél, mint az ő nagykárolyi tanárairól. (Ezzel azt is bebizonyította, hogy maga is legjobb meggyőződése ellenére írta máskor az ellenkezőt, hogy gyűlöletet keltsen irántuk, vagy hogy zsidó mecénásait kiszolgálja.)

Ady költészete éppen olyan, mint a prózája. Neki nem volt rokonszenves Szent István, aki nemzetét kereszténnyé tette. Őt éppen olyan bigottnak, tömjénszagúnak és összeszorított koponyájúnak s így mindenképpen ellenszenvesnek találta, mint piarista tanáraira ráfogta még akkor is, mikor ők lelkületben ugyancsak messze álltak már Szent Istvántól. Adynak inkább a pogányság kellett s azzal a Vazullal azonosította magát, akinek a fülébe ólmot öntöttek. Úgy tesz, mintha Vazul lett volna a jó és a becsületes, és a keresztények, akik ilyen kegyetlenek voltak hozzá, a gonoszok és igaztalanok.

Azt persze nem tudja, vagy nem akarja tudni, hisz paptanáraira is ráfogta készakarva a valósággal ellenkezőt, hogy ezelőtt ezer évvel a megvakítás vagy megsiketítés egyáltalán nem volt olyan különleges kegyetlenség, mint amilyennek ma számít. Sőt, mivel Vazul pártütő, lázadó, felségsértő volt, sőt az újabb történetírás szerint valószínűleg ő volt az, aki Szent Istvánt álmában meg akarta gyilkolni vagy gyilkoltatni, büntetése – mivel halál járt volna neki – az akkori viszonyok közepette megkegyelmezés és irgalom volt. Egyébként is oly régen volt a dolog s értesüléseink annyira homályosak, hogy a dologról bizonyosat alig mondhatunk.

A pogány lázadókkal való elvközösség aztán egyenesen divat lett Ady után a magyar irodalomban, mint Szabó Dezső és társai bizonyítják. Ők azt szeretnék, ha Koppány győzött volna, nem pedig Szent István. (De azért Ady természetesen vallásos költő is, sőt egyenesen az egyetlen nagyobb költő a magyar irodalomban, aki igazi vallásos verseket írt.)

Dózsa György is nagyon tetszik Adynak, vele is azonosítja magát s Ady után ez a Dózsa-ideál is divat lett a magyar irodalomban s divat ma is. Pedig hát Dózsa nem volt más, mint egy olyan katona, aki nem tudott ellenállni az alkalomnak és a hatalom megszerzésére való csábításnak és „a cél szentesíti az eszközt” elve alapján cselekedett: háborút indított az állítólagos jó cél érdekében. Rosszul is számított, mert a maga és tízezrek halálát és az egész magyar jobbágyság szolgaságba taszítását okozta. Nem is lehetett volna vállalkozásának más eredménye siker esetén se, legalábbis a jobbágyok sorsát illetően nem. Hisz láttuk, hogy még a Sztálin-féle „felszabadítás” is hova vezetett, pedig azóta félezer év telt el s ennyi idő alatt csak haladt valamit a világ.

Még ma is csak a szegénység tönkretevése az eredménye az effajta „felszabadításoknak”, de még gondolatnak is képtelenség lett volna más eredmény, mint testvérharc, pusztulás és nyomor, ha valaki a feudális középkorvégi Európa kellős közepén akart volna nemességet eltörölni és a hatalmat az akkor még vad, műveletlen, félállati színvonalon álló parasztság kezébe adni. Ami pedig azt a tüzes trónt illeti, melyre Dózsát állítólag ültették, megítélésében nemcsak a győzők kegyetlenségét, hanem a kor és a büntettek értelmi és erkölcsi színvonalát is tekintetbe kell venni. Dózsa-féle lázadásokat csak olyan ember csinálhat, tehát csak olyan helyeselhet is, aki közéleti szereplésében is olyan, mint amilyen Ady volt nemi életében és pénzpocsékolásában.

A Párizsba utazgató, Monte-Carlóban kártyázó, magát Lédáktól kitartató, Hatvany-Deutschoktól pénzeket kérő és felvevő, iszonyú összegű pénzeket elverő, gyalog egy tapodtat se tevő, alkoholista és szifiliszes Ady Endre a nincstelenek és proletárok pártfogójának érezte és adta ki magát. Miért ne tette volna, mikor e szerep olyan szép, olyan megható és olyan jó lélekre vall (Csák Máté földjén):

Nyakatokon vad, úri tatárok
S mégis büszke a ti fejetek.
Frissek a vérben, nagyok a hitben,
Csák Máté földjén ti vagytok az Isten.
Előre, magyar proletárok!

Ami csak szépség, s ami reménység
Mind ti vagytok a Tisza körül.
Nincs a világon még annyi bánat
S annyi láncosa nincs még a világnak,
Mint itt s nincs annyi nagy éhség.

Éhe kenyérnek, éhe a Szónak,
Éhe a szépnek hajt titeket.
Nagyobb igaza sohse volt népnek.
Hitványabb Nérók még sehol se éltek.
Vagytok: a Ma, vagytok a Holnap.
Én beteg ember, csupán csak várok.

Vitézlő harcos nem lehetek.
De szíveteket megérdemeltem,
Veletek száguld, ujjong a lelkem
Véreim, magyar proletárok.

Mindjárt az első szakaszban látjuk, milyen „vallásos” költő Ady. A proletárokat megteszi Istennek! Milyen istenkáromlás és milyen hízelgés! Még az se mentené, ha csupán csak azért tenné ezt, mert éppen így jött ki a rím (éppen nem lehetetlen). De egy olyan istenadta költőben, mint Ady, ilyen tehetségtelenségre gondolni valóságos „szentségtörés”, mint Hetey mondaná.

Aztán milyen gonosz és hazug lázítás, hogy „hitványabb Nérók még sehol se éltek”, mint amilyenek Ady Magyarországának urai és vezetői voltak. Az igazság az, hogy csak néhány egészen elfajult volt köztük. Azonban olyan kényes, olyan pazarló, olyan lump, olyan éjszakázó, olyan buja, tehát olyan „hitvány”, mint az, aki ezt a lázító verset írta, bajosan lehetett köztük.

Királyt, papokat, grófokat sváb jöttmenteknek tart és mond ez az Ady, de ezeket a proletárokat, akik közt tudvalevőleg – kivált még akkor – igazán alig akad magyar nevű (pedig még a magyar nevűség se jelent színmagyarságot), „véreimnek” nevezi, tehát kinevez épp oly színmagyaroknak, mint ő. Ennyire könnyen nyújtható (s egyúttal – például ha mágnásokról van szó – természetellenesen épp így össze is szűkíthető) még a színmagyarság is nála.

Az se igaz, hogy Ady korának proletárjait a kenyér „éhe” vezette, de épp oly hazugság és hízelgés az is, hogy a „Szép”-é. Ady korában példátlan gazdasági virágzás volt Magyarországon. Láttuk, hogy ez időben a szakmunkások annyit kerestek egy héten, hogy szombat este és vasárnap még eldorbézolni se tudták. Láttuk, hogy Nagykárolyban is milyen jólét volt. Ez időben éhezni legfeljebb csak annak kellett, aki öreg volt (de gyereket, aki eltartsa, nem nevelt, mint Ady és fiatal korában minden keresményét úgy eltékozolta, mint Ady), ki dologtalan volt, vagy alkoholista. De még az se éhezett, hiszen csak szólnia kellett s mindjárt kapott annyit, hogy jóllakhatott. De még az utcán is hevert annyi eldobott kenyér is, hogy jól lakhatott tőle az éhező.

A „Szép” éhe azonban még kevésbé vezette azokat a szociáldemokrata tömegeket, melyeknek Népszavájába Ady a hasonló verseket írta, mert aki értelmesebb volt köztük, az párttitkár volt vagy szakszervezeti funkcionárius, tehát nem volt proletár (ezek majdnem mind zsidók voltak), maga a tömeg azonban csak gyűlölni tudott és irigyelni s ez volt minden tette rugója, nem pedig a „szép éhe”.

Aztán milyen megható a versben, hogy a „beteg” költő, a „vitézlő harcos” már nem lehet velük. Ki gondolná, hogy még csak harmincas éveiben van az, aki ezt írja, s egyedül az a hitvány, bűnös, tékozló életmód tette beteggé és – szerencsére – harcképtelenné, melyet másokban, a „hitvány Nérók”-ban oly hévvel ostoroz?

Pannonia grófnő szekere
Télen a várost vígan futja:
Csörtess, kocsis, szabad az utca.

Nyáron meg kell hallni vad jaját
Százezernyi, rongyos seregnek,
Most oduikban dideregnek.

Nyáron Pannonia homlokát
Szégyen és düh festi nagy pírba,
Télen hajrá, most marja, bírja.

A rongyosak, ember-ordasok
Elbújtak sírva, fázva, várva:
Kocsizhat Pannonia dáma.

Csörtess, kocsis, nincs veszedelem.
Bús ezerjei most a mobnak
Jövő tavaszig nem morognak.

Pannonia grófnő szekere
Robog cifrán, ragyogva, zárva,
De hallga csak, micsoda lárma.

Havas esőben, ím, seregel,
Mint nyáron, a koldusok népe,
Soraiknak nincs hossza s vége.

Nincs tél, nincs gyász, nincs már akadály,
Nincs már szabad út, büszke dáma.
Állj meg, Pannonia batárja.
                            (Pannónia grófnő szekere)

Hogy irigyli Pannónia grófnőtől a szép lovakkal, szép hintóban való kocsikázást, aki a maga apját is „úrnak” írja, noha földhözragadt paraszt volt, csilingelő szánon utaztatja, noha sohasem volt ilyenben része, és aki oly sokat s oly szükségtelenül használta – a Hatvany zsidó pénzén – a fogatot. Igen, Ady mindig négyesfogatú hintón robogott volna, ha lett volna neki. Igaz, nem sokáig, mert nem sokáig lett volna neki négyes fogata még akkor se, ha benne született volna az ezer holdakban.

Egyébként pedig, látni fogjuk, az igazság az, hogy ezek a „Pannónia grófnők”, sőt a Coburg hercegek (az utóbbinak a jószágigazgatójától hallottam) a valóságban második, sőt harmadik osztályon utaznak nagy gőgjükben (bezzeg nem utazott volna azon Ady Endre, de még „szegénységében” se utazott ott).

Tudok tízezer holdasokat, akiknek még autójuk se volt s gyerekkoromban vidéken többször láttam ugyan négyes fogaton dzsentriket (állítólag Ady apja is az volt), de nyolcéves keszthelyi és négyéves esztergomi tartózkodásom alatt a 130.000 holdas és „legfeudálisabbnak” tartott Festetich Tasziló herceget vagy Magyarország akkor még 100.000 holdas hercegprímását soha. Csak kétfogatún vagy gyalog, sőt a hercegprímást, mint mondtam, még kétfogatún is annyira zsúfolt kocsin, hogy „röpíteni” bizony nemigen tudták a lovak. Ami pedig az „odúikban didergő százezernyi rongyos sereget” illeti, látni fogjuk, hogy ismertem bárónőt, aki rendszeresen bejárt e didergők odúiba asszonyaikat kézimunkázni tanítani, és tudok őrgrófnéról, akinek az első magyarországi kommunizmus idején különösen azért esett rosszul cselédei csúnya viselkedése, mert – mondta keserűen – nem volt köztük egy se, akinek a gyerekét az ember ne dajkálta volna.

Ennyi tehát Pannónia grófnő szekeréből az igazság.

Nyár-éjszakán a grófi szérün
Reccsen a deszka-palánk
S asztag-városban pirosan
Mordul az égre a láng.

Éjféli hajnal, szörnyű fény ez,
Nincs párja, napja, neve.
Fut, reszket a riadt mezőn
Az égő élet heve.

Koldus, rossz álmú zsellér ébred,
Lompos, bús kutya csahol.
Az egész táj vad fájdalom.
S a gróf mulat valahol.

Szenes kalászok énekelnek
Gonosz, csúfos éneket:
»Korgó gyomrú magyar paraszt,
Hát mi vagyok én neked?«

»Mért fáj neked az égő élet?
Nincs benne részed soha.
Ne sírj, grófodnak lesz azért
Leánya, pénze, bora.«

»Ne félj, a tél meg fog gyötörni,
Mint máskor, hogyha akar.
Élethez, szemhez nincs közöd,
Grófi föld ez és magyar.«

S mégis, amikor jön a reggel
S pernyét fújnak a szelek,
A grófi szérün ott zokog
Egy egész koldus-sereg.

Siratják a semmit, a másét,
– A gróf tán épp agarász –
Érzik titkon, hogy az övék
E bús élet s a kalász.
                      (A grófi szérűn)

Költőileg, művészileg megkapóan szép vers, de micsoda pimasz és gonosz hazug voltában és erkölcsileg! Ami nem az övé, hanem a másé, az Adyban gonosz irigységet és ellenszenvet kelt s még az is bántja, hogy a cselédek oltják a gróf asztagait, ha kigyulladnak. Ő mindent elkövetne, hogy ne oltsák. Őt bántja, hogy ezek a cselédek még mindig nem tudnak gyűlölni eléggé.

„Ne sírj – mondja –, grófodnak lesz azért leánya, pénze, bora.” Mivel maga sohasem tudta „leány” nélkül elképzelni az életet (bár az ő „leánya”, mint Léda is, nemegyszer a más felesége volt), azt hiszi, hogy a gróf se. Hát kétségtelen, hogy vannak ilyen grófok is (hogyne volnának), de egy cseppet se több köztük az ilyen, mint például a grófok „koldus, rossz álmú” cselédei között.

Egy előttem ismerős, dunántúli gazdaságban feltörték a magtárt s a csendőri nyomozás folyamán az illető majorban lakó négy legény úgy bizonyított alibit, hogy bebizonyították, hogy a kérdéses éjszakát az egyik idősebb cselédember négy lányával töltötték, noha a lányok apja is ott hált. (Annyira együgyű csak nem volt, hogy semmit se tudott arról, hogy egyszerre négy idegen is van a lakásban?) Az egyik lánya egész fiatal volt még s milyen ártatlannak látszott! Ugyanebben a majorban mutattak egy lányt csépléskor, akinek már hat törvénytelen gyermeke volt s akkor volt állapotos a hetedikkel.

De hát a nincsteleneknek hízelegni kell, mert övék a jövő s ezért csak a grófnak van „leánya, pénze, bora”.

Ugyanezen majorban (pedig mindössze csak 7 konvenciós [szerződéses] cseléd volt benne) egy másik cseléd egy olyan nővel élt, aki hites urát otthagyta s akinek egy kislánya is volt. Mikor kérdeztem, hogy a leány a hites urától van-e, vagy a mostanitól, azt kellett megtudnom, hogy se ettől, se attól, hanem egy harmadiktól.

„Ki lánya ez?” – kérdem egy furcsa orrú, a cséplőgépnél dolgozó leányról. „Ez szerelem gyermeke” – felelik s egy zsidó az apja. Látjuk tehát, hogy nemcsak a gróf, hanem cselédei is kiveszik részüket az élet örömeiből.

Nekünk egy volt házicselédünk viszont azért hagyta el már egy fél évvel az esküvő után majori gazdasági cseléd urát, mert nem tudta rászoktatni, hogy hetenként fehérneműt váltson s még inkább, mert férji jogait olyan csipkedések kíséretében gyakorolta, hogy a feleség mindig el is ájult tőle.

Tanítványaim, mint nyáron cséplőellenőrök (az egyik Baranyában, a másik Pest megyében), szintén felháborító dolgokat tapasztaltak a gazdasági cselédség akár férfi, akár nő tagjai erkölcseit illetően, egy harmadik pedig mint summás vesztette el ártatlanságát, mégpedig azért, mert még a legszebb summáslány is a legkisebb ellenállás nélkül volt mindenre kapható. Ez utóbbi Szolnok megyében történt.

A grófok mezőgazdasági cselédei ugyancsak nem tehetnek szemrehányást grófjuknak erkölcsi ledérsége miatt, és ha Ady Endrének nincs is más szava hozzájuk, mint az, hogy ne féljetek, a grófotoknak akkor is lesz „leánya, pénze, bora”, ha a termése el is ég, akkor azt kell mondanunk, hogy Adynak sincs esze ágában se az a törekvés, hogy erkölcsileg feljebb emelje őket (hogyan is kaphatna valaki Ady Endrétől erkölcsi felemelkedést?), hanem csak azt a vágyat akarja felkelteni bennük, hogy pajták és kazlak töve helyett ők is luxushotelek selyempárnái közt és földig érő tükrei tövében bonyolíthassák le zülléseiket (és szerezhessék meg szifiliszüket és agylágyulásukat) mint grófjaik salakja (míg el nem fogy a birtok) s mint Ady Endre.

Aztán az is milyen felháborító hazugság, hogy a gróf nem mehet tönkre, neki azért mindig lesz pénze még züllésre is! Hiszen említettem, hogy évente vagy 50 ezer hold grófi föld került az „úri” Magyarország idején is dobra s már a második világháború előtt is sokkal több volt az ezer holdon aluli, mint felüli főnemes. Bizony igen soknak nem volt „pénze, bora” még akkor se, ha nem pusztította el tűz a termését.

Ennél még vérlázítóbb hazugság, hogy a grófi cselédnek vagy munkásnak „élethez, szemhez nincs köze”, „nincs benne része soha”, mert hiszen egy hold 8 mázsás terméséből legfeljebb ha egy vagy a legjobb esetben két mázsa marad tiszta jövedelemként a grófnak (de annak is 75%-át viszi el az állam jövedelemadóban, ha a gróf gazdag). De említettem, hogy az én diákkoromban a keszthelyi uradalom tízezer holdjának termése mindenkié volt, csak a grófé nem (560 korona volt összesen az évi tiszta jövedelem).

Legyen nyugodt Ady Endre, hogy nem is sírtak volna annál a tűznél azok a cselédek, ha csak a gróf kenyeréről lett volna szó, nem pedig a magukéról is. Az azonban igaz, hogy a grófnak a cselédek konvencióját akkor is ki kell adnia, ha az, ami termett, elégett. A cselédek tehát legfeljebb a szalma elégésével vesztettek, de az is elkeseríti egy évig az életüket, s ha a grófjuk pénztelen, külterjesebbé válik a gazdálkodás, nincs napszám, sok cselédet el is bocsátanak, mikor majd eljön az április elseje és így bizony a gróf kára az övék is.

Egyébként a vers végén ezt még Ady is belátja. De hát akkor miért mondja a vers elején és közepén mégis az ellenkezőt s miért bosszankodik annyira, hogy a cselédek is oltanak? Úgy látszik, Ady azt se tudja, hogy minden tisztességes ember a másét is oltja, mert a szíve nagyobb, mint az irigysége. Ha pedig a grófjával csak úgy bánik, mint Ady szeretné, akkor az olyan dologtalan, kényes városi urakkal, mint Ady Endre volt, azokkal se bánik majd különben. Hiába súgja az a fülébe, hogy: „vérem”. Tudja, hogy ez csak üres szó és nem is érdek nélkül hangzik el.

De akkor se találja fején a szöget Ady, mikor a zsellért „rossz álmúnak” mondja, mert a rossz álmúság csak az Ady-féle embereknél fordul elő, akik nem dolgoznak s ráadásul még rendetlen életet is élnek, esetleg kisgazdáknál is, mikor adót kell fizetni, csak nincs miből, vagy fiát kórházba kell szállíttatni, de nem közköltségen. De a nincstelent se az adó, se a kórház nem búsítja, s egyébként is nyáron annyit dolgozik, hogy mindennel van gondja, csak álmatlansággal nem. Inkább azzal, hogy még akkor is elalszik, mikor nem akar.

A legvérlázítóbb azonban az egész versben az, hogy a tűzhöz, az ijedtséghez, a zűrzavarhoz kontrasztnak odacsapja, hogy „s a gróf mulat valahol”. Vajon honnan tudja, hogy mulat, mikor kétségtelen, hogy sírnivalója ilyenkor elsősorban neki volna? Ő több joggal mondhatná oda cselédeinek, hogy mit sírtok itt, hiszen a konvenciótok nektek így is meglesz, velem azonban mi lesz?

Világos, hogy a gróf Ady szerint e tűzvész alkalmából nem volt a birtokán, hiszen ha otthon lett volna akkor – éjszaka lévén –, legfeljebb a kastélyában „mulathatott” volna, nem „valahol”. Mindent megmagyaráz azonban az, hogy ha az a gróf Ady Endre lett volna, akkor csakugyan mulatott volna akkor, mikor égtek az asztagai. Ady ugyanis éjszaka csakugyan mulatni szokott és csakugyan lánnyal is, borral is és igen sokszor külföldön.

De mi címen ítéli el akkor a grófot még akkor is, ha az csakugyan mulatna? Hisz nála akkor is több joga lenne neki hozzá, mert az a gróf legalább a magáéból mulatna s azt verné el, amit az apja hagyott rá, tehát ami az övé, Ady azonban abból mulatott, amit a Hatvany-Deutschtól vasalt ki, sőt amit Lédától kapott. Ő a függetlenségét és a becsületét adta el érte, a gróf csak ősi birtokát. Nem volt tehát olyan gróf széles ez országban, aki különb ne lett volna Adynál. A leckét azonban mégis ő adta nekik – mégpedig, de ez már igazán tanulságos –, egész Magyarország jóleső helyeslése közepette. Adyban senki se hajlandó észrevenni és kifogásolni a lányt, a bort és a mulatást, a grófban még akkor is, ha csak Ady fogja rá, hogy mulat.

Somogyban egy nyári éjszakán tanúja voltam az Adytól leírthoz feltűnően hasonlító éjszakai uradalmi tűzvésznek cséplés idején, tehát a legveszélyesebbkor. Csakugyan akkor is „reccsent a deszkapalánk” s álomból ijedt, idétlen proletárhang vert fel: Tűz van! Tűz van! Segítség!

Gróf Bethlen István, miniszterelnök volt itt, mint bérlő, a földesúr. Ő azonban nem „valahol” volt ekkor, hanem a helyszínen s egész a tűz eloltásáig ő is, fiai is és a falu bárója és családjának tagjai is mind felkeltek és részt vettek az oltásban. Ugyanígy tettek volna akkor is, ha nem a Bethlené, hanem egy kisgazda vagy zsellér portája vagy asztagja égett volna. Falun és tisztességes emberek között ez már így szokás, és világos, hogy a segítségből ilyenkor az egyszerű emberek se zárják ki a grófot se, ha éppen őt érte a baj, mert ők természetesen őt is embernek és felebarátnak számítják.

Dózsa György unokája vagyok én,
Népért síró, bús, bocskoros nemes.
Hé, nagyurak, jó lesz tán szóba állni
Kaszás népemmel, mert a Nyár heves.

A Nyár heves s a kasza egyenes.
Hé, nagyurak: sok rossz, fehér ököl,
Mi lesz, hogyha Dózsa György kósza népe
Rettenetes, nagy dühvel özönöl?

Ha jön a nép, hé, nagyurak, mi lesz?
Rablóváraitokból merre fut
Hitvány hadatok? Ha majd csörömpöléssel
Lecsukjuk a kaput?
                         (Dózsa György unokája)

Erkölcsileg milyen alantas, politikailag milyen ostoba vers! Mert nem alantas, nem ostoba-e csak örülni, mint „özönli el” azokat, akiktől van mit elrabolni, azok serege, akiknek csak dühük és irigyelni valójuk van? S nem végzetes dolog-e kárörömmel azok kezébe adni a hatalmat, akiknek csak egy értékük, erejük van: hogy ők a többség, ők a tömeg?

Az is érdekes, hogy egész nyugodtan számíthatná származása után magát Ady is közibük, hiszen viskóban született, gyerekkorában még krumplival se lakhatott jól s még diákkorában is parasztpantallóban járt, inge pedig csupa folt volt. Mégis gőgjében még akkor is, mikor élükre akar állni, kívülük és felettük állónak gondolja, s nem parasztnak, hanem nemesnek tartja magát, de olyan nemesnek, aki bús és sír a népért.

Tudjuk, miben állt ez a bús sírás: Ha volt, amerikai petróleumkirályként való költekezésekben, éjszakai dorbézolásokban, selyemfiúságban, szifiliszszerzésben, ficsúri, választékos öltözködésben, külföldi utazgatásokban és monte-carlói kártyázásokban, részegeskedésekben, állandó fogaton járásban, miközben Dózsa György népe nyomorgott. Ámde ebben is csak Dózsa György embereihez volt hasonló. Hiszen láttuk annak idején, hogy azok élére is éppen olyan nemesek álltak, akik azelőtt a parasztellenességükkel tűntek ki.

Ady nem, de mi már megértük azt az időt, mikor Ady zsidó barátainak utódai „nagy csörömpöléssel” valóban lezárták a kaput. Nem „Dózsa György népe özönölt” ugyan át rajta „rettenetes dühvel”, hanem egy idegen vörös sereg, s így nemcsak a nemesek, hanem a magyarok Magyarországának is vége lett miatta. És most a történelem tanulságával a kezünkben mi kérdezzük: Hé, Ady Endre! Ki magad is hangsúlyozod, hogy nem paraszt, hanem nemes vagy, nem tudod-e hogy azzal a rettenetes, nagy dühvel özönléskor előtted is lecsukták volna a kaput, ha megérted volna? Hiszen még a parasztok gazdagabbjának, a kuláknak se volt irgalom, hát akkor neked, a nemesnek? Igaz, hogy te akkor is behódoltál volna, hogy tovább is fiákeren (most már autón) járhass és nagyzoló életmódodat megtarthasd, s mivel éppen elég zsidó barátod és összeköttetésed volt, ez neked valószínűleg ekkor is sikerült volna, mint ahogyan barátodnak, Hatvany-Deutschnak, aki ezt is megérte, sikerült. De a „káderezések” alkalmával mindig kisült volna az osztályellenségből való származásod s ez könnyen kitörhette volna a nyakadat.

Egyébként Rajk is kommunista volt, nemesi származású se volt, mégis mily hamar és mily alaposan „lecsukták” előtte „a kaput”! Aztán meg ne feledd, hogy a te féktelen művészlelked és „sok lóerős” gőgöd nem bírta volna azt az egyformaságot, azt a szellemi rabságot és szigorúan előírt gondolkodásmódot, melyet az új uradalom mindenkitől megkövetelt s így nagyon is hamar pórul jártál volna. Hiszen öcséd, Ady Lajos írja, hogy még zsidó barátaid és mecénásaid körében is nemegyszer használtad már a „zsidó áfium” [ópium] szót, bár hogy meg ne sértődjenek, egyelőre csak félig tréfás értelemben.

Hé, Ady Endre! Nem látod, hogy az a „sok rossz fehér ököl”, mellyel oly kárörömmel fenyegetted a grófokat, téged is sújtott volna, és ha lecsukták volna a kaput, nemcsak azok lettek volna rabok mögötte, akiket te annyira irigyeltél, azért, mert ők nem Lédáktól és Hatvany-Deutschoktól kapták „kölcsön” a pénzt, amit elmulattak, hanem apjuktól örökölték s így nem kellett megalázkodniuk érte, mint neked. Hé, Ady Endre! Nem lett volna jó meggondolnod, hogy a kapu lezárása után te se mászkálhattál volna már Monte-Carlóba, de Párizsba se, mert akkor csakugyan lecsukták ám a kaput az ország határain is és igazán elmondhattuk: lélek ez ajtón se be, se ki!

Akkor végleg itthon rekedtél volna, te „kunfajta, nagy szemű legény”, a tőled annyira utált buta Hortobágyon „csordát őrizni”, „piszkos, gatyás, bamba társaid” között. Csak akkor legelte volna le igazán „a csorda” a szívedhez nőtt virágokat s még csak azt se tehetted volna meg vigasztalásodra, hogy „káromkodtál vagy fütyörésztél” volna hozzá, mert akkor meg egy Andrássy, sőt Sztálin úti zárkában találtad volna magadat az ottani kellékekkel. Hé, Ady Endre! Nem gondolod, hogy minderre gondolnod kellett volna, nem pedig csak azért, hogy más, nálad szerencsésebbeken bosszút állhass, csak várni a rettenetes, nagy dühvel özönlést, csörömpölést és a kapu lezárását?!

Ady igen szeret verseiben „két kurucot” beszéltetni. Többek közt ilyeneket beszéltet velük:

Tollasult szerb hajcsárt,
Tisza-urat bántni,
Ha császárhoz, grófhoz állott,
Paphoz, némethöz, komiszhoz:
El tudtuk találni.

Tyukodi pajtásom,
Én vérem kilobban,
Jó dolga lesz a császárnak,
Úrék se járnak rosszul, de
Nekünk se lesz jobban.

Az „Esze Tamás komája c. versében pedig így ír:

Gábor fiam Bécsé,
Oda is van nőve.
Örzse lyányom a Krisztusé,
Papok szeretője.

Magyar bolondoknak
Bolond útját járom,
Bécsi lator lett a fiam,
Pap-céda a lyányom.

Tudjuk, hisz láttuk, hogy mikor Sztálinék vagy Rákosi Mátyásék nálunk is „lecsukták a kaput”, nagy Kossuth- és Petőfi-kultuszt csináltak, propaganda-rádióik az ő nevüket viselték, a hívójel a Kossuth nóta dallama volt, Kossuthról, Petőfiről nevezték el a hidat, melyet építettek, Kossuth, Petőfi képe volt a pénzükön, Kossuth-díj volt kitüntetésük stb.

Történelmünk folyamán láttuk, hogy igazuk volt, nem jogtalanul sajátították ki e neveket maguknak. Világos, hogy nem voltak mindenben azonosak velük – ez a százéves időkülönbségből magától értetődő –, de a lényegben egyek voltak. Habsburg-gyűlölet, papgyűlölet, úrgyűlölet volt 1848-ban is és 1948-ban is. Itt is, ott is a gyűlölet volt a fő rugó s még a gyűlölet tárgya is azonos. A különbség csak az, hogy azóta – száz év alatt – a harmadik, az úrgyűlölet, kissé kiszélesedett. Már nemcsak a grófokra szorítkozott, hanem az Ady-féle „kisurakra” is. A két első, a Habsburg- és papgyűlölet azonban már akkor is annyira éppen eléggé széles volt, hogy már nem tágulhatott tovább. Sőt: szűkült, mert száz év alatt azért halad is az ember és okosabb is lett, mint volt.

Ha valaki azt mondja, hogy nem volt joga kommunistáinknak se Kossuthot, se Petőfit kisajátítani, hanem ez részükről csak ravasz, de jogtalan és alap nélküli propaganda volt, azt feleljük, hogy miért nem sajátították ki akkor szintén csak propagandából Szent Istvánt, vagy akár csak Széchenyit? Miért mutattak az utóbbi iránt közönyt, az előbbi iránt pedig egyenesen ellenszenvet és ellenpropagandát? Mert Kossuth és Petőfi egyénisége és elvei olyanok voltak, hogy őket ki lehetett nekik sajátítani, Széchenyié olyan, hogy nem, Szent Istváné pedig olyan, hogy még az ellenpropagandát is szükségesek tartották kultusza ellen.

Világos tehát, hogy 48-nak a kommunizmus részéről való kisajátítása nem volt alap nélküli. Ami ellene szól, nem cáfolat, hanem egyedül csak a százéves korkülönbségben bírja magyarázatát. Ez is, az is izgatott és lázadt dinasztia, egyház, tekintély és vagyon ellen, ez is, az is gyűlölettel dolgozott, ez is, az is a tömegeknek hízelgett. Ez is, az is nem vezette, irányította vagy felemelte, hanem legyőzte őket: a maguk hibáit elhallgatta, az „ellenségét” kiszínezte és túlozta előttük, hogy a gyűlölet felébredjen és mindig nagyobb legyen. Ez is, az is el akart venni attól, akinek több van (hogy az egyik mindent, a másik egyelőre még nem mindent, az nem lényegi, hanem csak mennyiségi különbség), ez is, az is ígért és adni akart, de mindkettő a máséból.

Látjuk, hogy Ady is ugyanígy fogta fel a dolgot, mint mi, tehát tisztán látta a dolgokat. Okos ember volt. Sőt nemcsak a száz év előtti 48-at látta lényegében azonosnak Rákosi Mátyások mozgalmával, hanem a 250 évvel előbbi és egyenesen az ország leggazdagabb és katolikus mágnásától vezetett kuruc lázadást is. Akkor is „császár”, „gróf”, „pap”, „német”, „komisz” az irányadó jelszavak, épp oly ádáz gyűlölettel, mint ma. Mi tehát akkor lényegben a különbség Rákóczi Ferenc és Rákosi Mátyás közt? Nem véletlen, nem is csak csalás az tehát, hogy Rákóczi képe rákerült a kommunista pénzre.

Igaz, hogy maga Rákóczi Ferenc nem úgy gondolkodott, mint „Esze Tamás komája”. Hiszen maga is főúr volt és éppen ő volt az, akitől legtöbbet lehetett volna elvenni. Emellett katolikus és ráadásul vallásilag művelt katolikus volt, aki maga is hitt és lelkiatyát tartott. Ámde ez Rákóczit csak személyében emeli Rákosi Mátyás fölé, de nem a mozgalmát az ő mozgalma fölé. Igaz, hogy Rákóczi idejében maga a mozgalom is hazafias volt, míg Rákosié nemzetközi, ámde – okulva a Kun Béla kudarcán – már Rákosi is mindig hazát és hazafiságot emlegetett és nem dobta sutba a nemzeti színű zászlót s a magyar himnuszt se. Egyébként pedig – s ez a lényeg – nem az számít, hogy mit hangoztat egy mozgalom, hanem hogy mit tesz. Tekinthetjük-e a valóságban hazafiasnak azt a mozgalmat, mely a törökkel szövetkezik (Bocskai, Bethlen s később Rákóczi Ferenc is) s mely ahogy Rákosi Sztálint, úgy Rákóczi Ferenc és Kossuth a cárt, tehát mindkettő szlávjaink és románjaink védőjét, az orosz kolosszust kínálja meg a magyar koronával, tehát az ország feletti uralommal? Ez hazafiság?

De nemcsak mozgalmát, hanem magát Rákóczi személyét se mentesíthetjük a bűn alól, mert igaz, hogy ő jó katolikus akart lenni, de viszont jól tudta, hogy kurucai nem azok, hanem csakugyan úgy gondolkoznak és beszélnek, mint Ady „Esze Tamás komája” (láttuk, hogy Márki szerint a kurucok négyötöde volt protestáns, noha a vezetők katolikusok voltak), sőt a kedvükért maga is kiűzte az országból a jezsuitákat, egész sereg katolikus templomot katolikus létére maga adott át protestáns kézbe, nem is szólva az erőszakos foglalásokról és kolostor-szétverésekről, melyek uralma alatt történtek büntetlenül. Ilyen jó katolikusból bizony nem kérünk.

Abból, hogy Rákóczi is mágnás volt, fővezérei is grófok voltak, még nem következik, hogy a mozgalom nem lehetett grófellenes, hiszen vitán felül áll, hogy mielőtt Rákóczi élére állt, tisztán szociális mozgalom volt s lázadásban és forradalomban sohasem kell vagy lehet logikát keresni. Hogy a vezére gróf, az még egyáltalán nem zárja ki, hogy ne lehessen grófellenes, hiszen a francia forradalom fő okozója és eleinte fővezére is gróf volt (Mirabeau), sőt királyi herceg (Egalité Fülöp), s ez utóbbi nem is csak az elején.

Bocskai, Bethlen, Rákóczi György is elsősorban „a német” ellen támad, pedig a felvidéken legmegbízhatóbb és legtöbbet érő híveik éppen az ottani protestáns német városok voltak, a szintén „német” ellen küzdő Thököly pedig egyenesen hittestvérük, azaz német vallású volt. Ők „németet” mondtak, de katolikus németet értettek és a hangsúly a katolikuson volt, nem a németen. A kurucok pedig grófot mondtak, de Bécs mellett levő grófot értettek, nem pedig a maguk vezérét. Rákosi Mátyásék is elsősorban a „kupeckedő” kulákot gyűlölték s tartották veszedelmesnek, pedig hát mint zsidók, elsősorban ők (Rákosi, Gerő, Vas Zoltán, Farkas Mihály, Apró Antal, Révai stb.) voltak kupecek, kalmárok, nem munkából, hanem nyerészkedésből élők ivadékai. Világos azonban, hogy mikor a kupecek ellen beszéltek, akkor nem magukat értették.

Hogy mennyire helyesen jellemzi Ady a kuruc eszmevilágot, mikor „császár, pap, német, komisz” ellen beszélteti őket, tehát kommunista módra, láttuk abból, hogy az előtte fél századdal lezajló, szintén katolikus vezetés alatt álló Wesselényi-összeesküvés tekintélye, ezerholdas, kálvinista alvezérei is mind papot akartak „herélni”, Bethlen Gábor „hazafias” hősei pedig a későbbi „szabadsághős”, Rákóczi György vezetése alatt a meggyilkoláson kívül meg is tették ezt is mind a három kassai vértanúval, mégpedig büntetlenül.

Abban azonban nagy történelmi járatlanságot árul el Ady – de történelmi tájékozottságot nem is lehet éjszakai állandó lumpolásokkal s utána való nappali heverésekkel szerezni –, mikor Esze Tamás komájával azt mondatja, hogy „pap-céda a lányom”.

Hát először is nagy oktalanság volt Adytól a „céda” szót használni, mert veszedelmesen hasonlít a „Léda” szóhoz és így önkéntelenül is azt juttatja eszünkbe, hogy cédái neki voltak, nem a papoknak, vagy ha egyes papoknak voltak is, éppen ő a legkevésbé alkalmas arra, hogy ezt nekik szemükre vesse. Papcédákra csak azért gondol Ady, mert mindenki magából szokta megítélni az embereket, s ha ő lett volna pap, neki csakugyan lett volna cédája, sőt nem is egy, hanem: cédái.

A saját bűnét és romlottságát veti meg és ítéli el tehát Ady, mikor a papokra fogott bűnöket korholja. Hiszen azt csak nem kívánhatjuk tőle, hogy önmagát tartsa hitványnak és becstelennek? Ő a ledérséget csak a papokban ítéli el, de azokban aztán annál jobban, még akkor is, ha azok legalább maguk pénzelik a cédájukat, őt pedig a cédája (Lédája) pénzeli. Igaz, hogy ebben Ady okosabb, mint a papok salakja, de bizonyára nem férfiasabb, nem úribb és nem becsületesebb. (De persze voltak Adynak is olyan cédái is, akiket ő pénzelt.)

Azért fogja rá a papokra, hogy cédáik voltak, hogy ő nyugodtan Lédázhasson, káromkodhasson és fütyörészhessen. Közben aztán az olvasó a papgyűlölet közben észre sem veszi, hogy olyan ember bíráskodik itt a papok és „cédáik” felett, akinek már nagykárolyi kisdiák korában is a cédák körül fordult meg minden gondolata, s akinek a vérében akkor, mikor a papcédákat korholta, a sok maga cédája miatt csak úgy nyüzsögtek már a spirochaeták [kórokozó baktériumok], a cédák öröksége, a vérbaj bacilusai.

A másik kifejezés pedig: „Örzse lányom a Krisztusé, papok szeretője”, ismét csak azt juttatja eszünkbe, milyen „vallásos” költő volt a mi Adynk. Nagyon bűnös embernek kellett lennie annak, akinek a bűn cinizmusa ilyen szentségtörő kifejezést ad a szájába. Látszik, hogy nemcsak a papoknak volt ellensége, hanem magának a Krisztusnak is, ami egyébként a papok ellenségében ugyanis magától értetődő.

Szegény Esze koma, és szegény Ady! Amelyik Örzse a papok szeretője, az nem a Krisztusé, hanem az ördögé, de az ördögé régen az is, aki ilyesmit kimond vagy leír. Hogy nem Krisztusnak, hanem az ördögnek szolgálnak, azt nagyon jól tudják az ilyen papok is, meg az ilyen Örzsék is, csak az Adyk és Esze Tamások nem akarják tudni.

Abban stílszerű Ady és történelmi érzéket és jártasságot is tanúsít, mikor effajta beszédeket ad az Esze Tamások és komáik szájába, hisz a papgyűlöletet (de kálvinista létükre, illetve éppen emiatt természetesen nem a kálvinista, hanem csak a katolikus papokét) nemcsak Esze Tamás és társairól tehetjük fel joggal, akikről láttuk, hogy milyen nagy csirkefogók voltak, sőt akikről ennek megállapítását még Rákóczitól is hallottuk, pedig neki első segítői sőt hazahívói voltak, hanem még a Wesselényi-összeesküvés tekintélyes kálvinista nemeseiről is, akik bizonyára nem azért akarták mindenáron a papokat „herélni”, mert igen erkölcsöseknek gondolták őket.

Csak abban tanúsít Ady történelmi tudatlanságot, amikor ezt nem mint kuruc rágalmat vagy képzelgést, tehát mint gyűlöleten és mendemondákon alapuló téves hitet adja elő, hanem mint tapasztalati tényt. Mikor úgy beszél, mintha például magának az illető elkeseredett kurucnak a családja is szenvedte volna azokat a romlott papi erkölcsöket, azaz, mintha annak, aki beszél, a saját lánya is papcéda volt vagy lehetett volna.

Nem, Ady Bandi, ilyet a valóságban sem Esze Tamás, sem semmiféle komája nem mondott, mert nem is mondhatott. Tarpa és környéke, hova Esze Tamásék valók voltak, még ma is száz százalékban kálvinista, ha a zsidókat nem számítjuk, 1700-ban és 1703-ban pedig, mikor még a ma katolikus Fehér meg Somogy megyében is ritkaság volt a katolikus plébános és a ma egymillió hívőt számláló váci püspökség egész területén is mindössze öt plébános volt, az egész Felső-Tisza mentén mérföldekre terjedő vidéken sem volt egyetlenegy katolikus plébánia se.

Csak Ugocsa megyében volt egy ferences zárda, meg Felsőbányán s később Nyírbátorban egy minorita telepedés, de ezek is messze voltak Esze Tamás hazájától s akkor még egészen újkeletűek voltak. Hiszen előtte csak kevéssel volt Thököly felkelése, s akkor ezeket is mind feldúlták s lakóik vagy elmenekültek, vagy felkoncolták őket, mint annak idején bő szemelvényekben ismertettük.

Várad, melyet szintén említ a vers, még messzebb volt Esze Tamásék vidékétől, s egyébként is csak nemrég szabadult fel a török alól. Akkor Várad még tiszta protestáns volt, mely régebben szintén szerzetesek kolostorainak feldúlásáról és lerombolásáról volt hírhedt, ekkor pedig nem volt benne még egyetlen katolikus templom vagy kolostor se. Tehát a legkirívóbb történelmi tévedés az Ady korabeli, akkor már gazdag káptalanjáról híres Nagyváraddal összetéveszteni. Akkor Váradon még alig kezdett jelentkezni a katolikus élet a régi romok felett, s ha igen, szegényen és bátortalanul, és szegény és apostoli, de semmiképpen se cédás papoktól képviselve.

Esze Tamás és komái csakugyan gyűlölték a pápista papokat és azt gondolták, hogy mindnek van cédája, de csak azért, mert így izgatták őket ellenük prédikátoraik, s az izgatóknak könnyű dolguk volt, mert pápista papot közelebbről ott még sohasem láttak, de könnyen meglehet, hogy még távolról se. A Wesselényi-összeesküvés izgága kálvinista nemesei is legjobban a jezsuitákat akarták „herélni”, pedig mindenki tudja, hogy nekik legfeljebb a kálvinisták szerint túl nagy hit és túl nagy buzgóság volt a bűnük, de nem a ledérség.

Látszik, hogy ezek a nemesek se bírtak még csak halvány sejtelemmel se arról, hogy kik azok, akiket ők annyira gyűlölnek. Esze Tamás komája tehát cédázhatja a papokat és valószínűleg cédázta is, de azt semmiképpen se mondhatta, hogy az ő Örzse lánya is ilyen papcéda, mert az ő Örzse lánya e „megtisztelő” címhez még akkor se juthatott volna, ha egyébként kapható lett volna rá. Egyszerűen azért nem, mert sehol a belátható környéken nem volt pápista pap, cédája se lehetett tehát. Ha lett volna és Esze Tamásék ismerték volna őket közelebbről is, akkor mindjárt nem is lett volna róluk ilyen lesújtó véleményük, s akkor nem dőltek volna be annyira prédikátoraik rágalmainak.

Megint csak a bolsevizmus és propagandájához való hasonlóság! Háy Gyulának a tiszazugi egykés kálvinista asszonyok arzénes férjgyilkosságairól írt és a kommunistáktól propagandacélokra felhasznált drámájában az asszonyok a színpadon a szobájukban található Szűz Mária-szobor mögül veszik elő a mérget, hogy férjük ételébe keverjék (a szerző tehát még azt se tudta, hogy kálvinisták voltak ezek az asszonyok) és a falu plébánosa botránkoztatja trágár megjegyzéseivel a nézőt, mikor Nagyréven nincs is katolikus plébános, csak kálvinista lelkész. A kálvinista Esze Tamás kálvinista komájának kálvinista Örzse lánya is „papcéda” és „papok szeretője”, s természetesen katolikus papoké, mikor egyiknek se volt soha életében módja még ahhoz se, hogy valaha egy eleven katolikus papot lásson.

Fő tanulságként tehát amondó vagyok, hogy igen szomorú és nagyon nem válik a magyar közvélemény és közélet dicsőségére, hogy Ady Endre nem maradt meg, mint eleinte volt, a nyugatos zsidóság költőjének, hanem az egész magyarság és irodalom szinte dédelgetett kedvence lett. Annak jele ez ugyanis, hogy nálunk (meg hát természetesen másutt is) nem az a fontos, hogy egy író okosat és jót írjon, hanem csak az, hogy amit ír, szépen és művészien írja meg. Ha ez az utóbbi képessége megvan, a logikátlan tartalmat vagy a jellembeli hitványságot, sőt még a hajmeresztő következetlenséget is megbocsátjuk neki. Megcselekedtük ezt egyébként már Petőfivel is, mert hiszen ő is írt már „Legendákat”, de ez vele még nem történt annyira kirívó fokban, mint Adyval.

Egyébként ha Ady nem lett volna költő, s ha nem hirdette volna azt a világnézetet és életfelfogást, mely a nemzetnek ezeréves történetében annyit ártott s jelene minden bajának és szégyenének okozója, és ha nem hirdette volna sokszor oly csábítóan szépen: mint embernek, nagyon könnyen megbocsáthatnánk neki, hiszen ez az életfelfogás a rajta alapuló elhibázott élettel elsősorban őt magát tette tönkre s neki magának okozott mérhetetlen szenvedéseket. Láttuk, milyen végtelen megalázásokat kellett eltűrnie az ő sok lóerős gőgjének, mikor őt, a büszke férfit és magyar nemest nő tartja ki és zsidó kapitalista pénzeli, s mikor oda jut, hogy a nyilvánosság előtt mindezt szemére hányják s ő nem mondhatja, hogy nem igaz, sőt „mecénása” még amiatt is leckét ad neki a becsületből, hogy nem ismerte el az igazat nyíltan is. Emiatt utána többet nem is méltatja arra, hogy találkozzék vele vagy levelére válaszoljon, de a pénzt tovább is adja s Ady a pénzt továbbra is elfogadja, sőt kéri. S ezt teszi az, aki magyar nemesnek, sőt Ond vezér unokájának gondolja magát, s egy olyan költő, akinél gőgösebben aligha írt még valaki. Így bűnhődött Ady a sok lóerős gőgjéért, mely teste bűne, a fajtalankodás mellett a lelke bűne volt.

De bűnhődött – ha egyáltalán lehetséges – talán még ennél is jobban a teste bűnéért, a már kisgimnazista korában vadul tomboló bujaságáért, melyet ő nemcsak nem fékezett, hanem miatta a piaristáktól sietett átmenni a kálvinistákhoz, mert ott nem korlátozták ennek kiélésében.

Kell-e nagyobb büntetés, mint egy annyira élvvágyó, a másvilágtól semmit nem váró s benne komolyan nem is hívő embernek negyvenéves fejjel sírba hajlani, de már előtte tíz évvel is halálraítélt vérbajosnak lenni és paralízis progresszívában, agylágyulásban, szifiliszes elbutulásban elpusztulni, mely elállatiasodást mutató tüneteivel annyira megalázó az emberre, hát még az emberiség szellemi nagyjaira! Ady is nagyon érezte ezt s ezért betegségében semmitől se félt annyira, mint hogy a közvélemény megtudja, hogy ő agylágyulásban szenved. Pedig abban szenvedett.

Szellemi ereje annyira hanyatlik, hogy anyjának azt írja, hogy „egy levelet megírnia: csoda”. Később már beszélni is csak akadozva, dadogva tud. Hatvany Lajos írja róla, hogy élete utolsó hónapjaiban már nem is értette meg, amit látszólag olvasott, az olvasást mások előtt csak mímelte (hogy el ne menjen a híre, hogy agylágyulása van) és a saját telefonszámát se volt képes hosszas tépelődés és kísérletezés után sem leírni.

Az öccse, Ady Lajos, pedig azt írja, hogy a leveleket tollba diktálta, de már az aláírások sem tőle valók. „Ismételten is megesett, hogy mikor egy-egy levél befejezése után odavittem a tollat és írómappát az ágyához, kezébe vette a tollat, négyszer-ötször hozzákezdett a neve leírásához, végül kérőleg felnézett rám s azt mondta: Írd alá helyettem!”

  1. január 27-én halt meg, de mikor 1918. november végén Mindszentekről felérkezett hozzá az öccse, azt írja, hogy „ágyban fekve, betegen és dúltan találtam. Amikor egyedül maradtunk, suttogva mondotta, hogy „borzasztó éjszakám volt. Elképzelheted: a Bibliámat széttéptem”.”

Jellemző, hogy a sok lóerős gőgű, a perverzségig buja Ady bibliázni szokott, sőt a bibliájára ez volt ráírva: „Ady Endre vén diák kedves bibliája”, tehát még kedves is volt neki a bibliája. A kedves Biblia és az Ady-féle elvek és élet tehát nála összefért. De láttuk, hogy a francia forradalom legvérszopóbb és szintén francia létére is kálvinista forradalmár szörnyetege, Marat asztalán is állandóan ott volt a Biblia (Lamartina: Histoier des Girondins). Kell-e nagyobb bizonyítéka a protestáns bibliaolvasás és szabad kutatás kudarcának bizonyítására? Amelyik katolikus olyan, mint Marat vagy mint Ady, az nem szokott bibliával vagy imakönyvvel mókázni. Az jól tudja, hogy a kettő összeegyeztethetetlen. A kálvinisták nem tudják. Ők összeegyeztetik.

Milyen lelki kínjai lehettek ezen az éjszakán Adynak? A benne lakozó és egész életén át hűen szolgált Sátán gyötörte-e, vagy pedig csak az ész, melynek birtokosa volt, de sohasem hallgatott rá, hanem helyette a szenvedélyeire?

„...és idenyújtotta a Biblia letépett fedőlapját, melyen ceruzával, reszkető betűkkel ezt írta fel: Éli, Éli, lamma sabaktani 1918. október 23.” [Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Jézus utolsó szavai a kereszten. Mt 27,46]

És Ady Lajos megállapítja, hogy „ez volt Bandinak utolsó keze írása”.

Istenem, Istenem, miért hagytál el engem!

De az „ellágyult” agy már a hónapot is elhibázta. Nem október volt akkor már, hanem november s nem az Isten hagyta el őt, hanem ő az Istent, hiszen ellene, vagy legalábbis országa ellen írt, beszélt, küzdött, sőt cinikuskodott egész életében.

Csakugyan: Ady Endrét nem gyűlölni kell, hanem sajnálni. (De semmiképpen se dicsőíteni.) Én csak azért foglalkoztam vele, hogy nemzetem, s különösen ifjúságunk okuljon rajta, s azért ilyen hosszan, mert igazán a legkisebb nyoma sincs annak, mintha valóban akarna is okulni. Csak lelkesedik Adyért és a nagyságát bámulja.

Ady után néhány szót József Attiláról is írunk. Petőfi volt hármuk közt a legnagyobb, Ady kisebb, József Attila még kisebb. Mind a három egyházellenes és terhelt. Gyakorlatilag nem követendő. Ebben is Petőfi a legkevésbé, Ady jobban, József Attila legjobban nem követhető. Ady kálvinista, Petőfi lutheránus, József Attila görögkeleti, a valósában egyik sem keresztény. Ady lehet, hogy magyar vérű, valószínű is, Petőfi tiszta tót, József Attila görögkeleti oláh apának és kálvinista magyar anyának Pesten született, proletár származású gyermeke. Neve magyarosított név. Apja otthagyta anyját, testvére már egész fiatal korában egy zsidónak lett kitartott szeretője. Ez a zsidó azonban József Attilának úri jólétet biztosított.

József Attila is sok lóerős gőgű, mint Ady és mint Petőfi, s mint minden idegzetileg terhelt, elmebetegségre hajlamos egyén. Mivel másra nem volt igen büszkének lenniük, Petőfi azért volt büszke, hogy soha senki előtt meg nem alázkodik (Apostolának a Szilvesztere is inkább hagyja éhenhalni az imádásig szeretett gyermekét, mintsem megalázkodjék), Ady a hétszilvafás nemességére és Vereckén át állítólag Árpáddal jött ősmagyarságára, József Attila legalább kisgyerek korában a keresztnevére volt büszke. (Mikor falun a nevelőapja furcsának találta az Attila nevet és csak Jóskának szólította, a gőgtől szinte idegrohamokat kapva követelte, hogy őt Attilának mondja, mert már akkor se akart olyan lenni, mint a többi falusi gyerek.) Mind a hárman azonban – természetesen – a tehetségükre voltak a legbüszkébbek, ami valóban volt is nekik: Petőfinek legtöbb, Józsefnek legkevesebb. A tehetségük az egyetlen mentségük, de egyúttal tragédiájuk oka is.

Mindegyikük azért küzdött, hogy az emberek egyenlők legyenek, de senki se ragaszkodott annyira ahhoz, hogy több legyen, mint a többi, azaz hogy ne legyen velük egyenlő, mint ők. Mind a hárman a gazdagok és kiváltságosak ellen harcoltak, de természetesen csak azért, mert ők a szegények közé tartoztak. Azért is, mert annak születtek, de azért is, mert a pénzt, ha volt, rögtön elverték és úgy pazaroltak, mint egy amerikai petróleumkirály. De mind gazdag és előkelő lányokba voltak szerelmesek (József Attila is) s Petőfi kastélyból, Ady kastéllyal házasodott.

Mind a hárman rém sokat szenvedtek lelkileg, mint minden gőgös ember, minden idegbeteg és mindenki, aki szenvedélyei rabja és az önmegtagadást nem ismeri. Hiszen nemcsak Ady, hanem még József Attila is összeveszett még a szociáldemokratákkal is. Petőfi pedig kivel nem veszett össze? (Arannyal)

József Attila fiatalon öngyilkos lett, a vonat elé vetette magát, Adyt a bujasága ölte meg élete delén, másképp szintén alighanem öngyilkos lett volna vagy az elmegyógyintézet lakója, mely egyébként szintén együtt jár a szifilisszel. Petőfit hasonló dolgoktól csak a véletlen mentette meg. (Nem a hősiesség, hiszen fegyvertelenül és véletlenül került a harcvonalba és életveszélybe.)

Különc, abnormis, az emberekkel össze nem férő, beteg ember volt mind a három, legjobban József Attila, aki sokszor (ez Petőfivel is előfordult) annyira akarattalan volt, hogy heteken át fel se kelt az ágyból akkor se, mikor nem volt beteg. Mikor egyszer szeretője, kivel együtt élt, hogy felkeljen, az orvos tanácsára lehúzta róla a takarót, felugrott és dührohamában fojtogatni kezdte. Ezt egyébként már gyerekkorában is megtette, szintén minden különösebb ok nélkül, a másik kisgyerekkel, mutatva, hogy mindig csak egy hajszál választotta el az elmebetegségtől. József Attila bujasága egyébként legalább akkora volt, mint Adyé. Sógora havonta egy pengő járadékot ígért neki s József Attila ezt nemcsak mindig elfogadta, hanem mindig gondosan bevasalta rajta.

Ő – szerencsére – csak a bolsevizmus jóvoltából lett magyar ideál, s reméljük, hogy a bolsevizmus elmúltával ő is elmúlik. Legalább, mint példakép, el.