Krisztusban Kedves Testvéreim!

A keresztény hitvallás ezekkel a diadalmas szavakkal végzôdik: ,,Hiszem testnek feltámadását és az örök életet!'' A múltkori beszédemben rámutattam a kérdés fontosságára, hogy mennyire átalakítja az ember egész földi életét, mennyire befolyásolja minden tervét, számítását, ha hisz az örök életben, vagy ha nem hisz.

Mi, keresztény katolikusok, hiszünk, rendíthetetlenül hiszünk a túlvilági életben: lássuk hát, mily alapon hiszünk benne! Hogy a kérdést részletesen megtárgyalhassuk, három beszédet is szentelek erre a célra. Ma megvizsgáljuk azok állításait, akik tagadják az örök életet, mert azt is tagadják, hogy az embernek lelke van. Vajon milyen érvekre támaszkodnak ezek? A jövô két alkalommal pedig majd az isteni kinyilatkoztatást és a gondolkodó emberi észt kérdezzük: mit mondanak ezek a halál utáni életrôl.

Ma tehát azok foglalkoztatnak minket, akik nem hiszik a lelket és így természetesen az örök életet sem.

Hát vannak ilyen emberek is? Vannak ilyen föld felé horgadt arcok is? Ilyen elsötétült szemek is? Ilyen reménytelenül, céltalanul botorkáló földi lények is? És sokan vannak-e?

Pár évtizeddel ezelôtt még sokan voltak. Akkor a természettudományban egy dermesztô irányzat, a materializmus ülte diadalát, amely az anyagon kívül semmit a világban elismerni nem akart és mindent pusztán az anyagból igyekezett kimagyarázni. ,,Nincs lélek, csak anyag, -- ez volt hangzatos jelszavuk. Amit eddig léleknek s lelki jelenségeknek mondottak, az nem más, mint az anyag legfinomabb megnyilatkozása. Ami nem anyag, az nincs is. Amit tehát érzékeinkkel meg nem foghatunk, vagyis amit hinni kellene, az nincs. Nincs hit, csak tudás.''

Ilyen beszédektôl volt akkoriban hangos a világ. Azóta azonban nagyot fordult a világ kereke, és a materializmus, mint világnézet már az ócskaságok közé került. Hogy az érzékeinkkel lemérhetô, felfogható és kitapintható anyagi világon kívül az anyagon fölülálló, bámulatosan színes és gazdag szellemi világ is van, azt ma már csak azok tagadják, akiknek tudománya megállott a félszázad elôtti szinten.

Sajnos, vannak még ma is ilyen emberek.

Vannak, akik itt is, ott is elejtenek az örök élet ellen olyan megjegyzéseket, amelyek a materializmus berozsdásodott arzenáljából kerültek ki. Nem lesz tehát fölösleges a mai beszédet teljesen ennek a kérdésnek szentelni és rámutatni arra, hogy I. a tudomány nemcsak nem tagadja a lelket, hanem II. a logikus okoskodás egyenesen megköveteli azt.

I. A tudomány nem tagadja a lelket

Aki állít valamit, azt bizonyítania is kell. A kereszténység állítja, hogy van túlvilág, van a síron túl is élet, -- majd látjuk, mennyi érve van ehhez. De akik tagadják a túlvilágot, milyen érveket hoznak azok föl? Minek nevében tagadják azok?

Akik a túlvilági életet tagadják, legtöbbször fölényes gesztus kíséretében a ,,tudományra'' szoktak hivatkozni. ,,A lélek léte és a síron túli hite ellenkezik a tudománnyal'' -- mondják nem közönséges öntudattal.

Ugye nem lesz jogtalan eljárás részünkrôl, ha megkérdezzük ôket: legyetek szívesek megmondani, melyik az a tudomány, amelyiknek tételei ellene mondanak annak a hittételünknek, hogy az emberi lélek halhatatlan? Melyik az a tudomány?

a) Talán a jogtudomány? Ha a lélek halhatatlan, ha van élet a halál után, is, vajon akkor megdôlnek-e a jog törvényei, vagy nem éppen ezzel a hittel kapjuk-e meg a legfôbb szentesítésüket?

b) A bölcsészet? Talán a túlvilági élet tagadásával könnyebb megoldani a világ rejtélyeit? Nagy igazságok gyökereznek az emberben, melyeket ösztönösen megérez, világosan meglát, bizonyosnak tart, bár bebizonyítani nem tudja. Így érzi a halhatatlanságot is. Az emberiség közmeggyôzôdése egyértelműen hiszi a halál utáni életet, bár kétszerkettô négy módjára bizonyítani nem tudja. Illetve, hogy ,,kétszerkettô négy'', ez is egy alapigazság, amelynek bizonyságáról meg vagyunk gyôzôdve, hogy közmondássá vált: ,,Oly bizonyos, mint kétszerkettô négy'' -- és matematikailag mégsem lehet ezt bebizonyítani!

Valóban, ha a halhatatlanság hite, amely az emberi szív legmélyén gyökérzik, amely bölcsôtôl a koporsóig legégetôbb vágyunk és sóvárgásunk, ha ez rémkép, mese, és nem igazság, akkor nincs többé igazság a földön.

c) Hát akkor melyik tudomány mond ellene az örök élet hitének? A történelem? A matematika? Hol, melyik törvénye mond ellene a lélek továbbélésének?

d) Azt mondja erre valaki: ,,A természettudomány! A természettudomány kimutatta, hogy az ember csak testbôl áll, lelke nincs; amit közönségesen lelki jelenségnek nevezünk, azok nem mások, mint az agyvelô funkciói. Ha tehát nincs lélek, akkor nincs, ami továbbéljen a test halála után...''

Azok a ,,modern'' emberek, akik még ma is azzal érvelnek, hogy az élettan minden lelki folyamatot meg tud az anyagi testtel magyarázni, hogy tehát az embernek nincs is lelke, azok nem is sejtik, hogy ôk mennyire nem modernek, sôt egyenesen maradiak! Valóban így beszéltek az emberek néhány évtizeddel ezelôtt, mikor a lelket tagadó anyagelvűség özönvize öntötte el a tudományos világot. De halljátok csak, mit ír egy magyar orvosi lap ,,A lélek és az agyvelô''-rôl szóló tanulmányban:[1]

,,Képzeljük el, hogy a tudomány már ott tart, hogy képessé tesz bennünket az élô, működô agyvelôbe betekinteni és képesek volnánk nemcsak megmérni hômérsékletét, hanem a tudománynak valamely csodálatos haladása folytán láthatóvá, vagy legalább is kiszámíthatóvá tudnók tenni az agyvelô molekuláris mozgásait és gyönyörködhetnénk ezeknek bámulatos törvényszerűségeiben s összhangjában. Még ez esetben is egészen biztosnak látszik, hogy bármely csodálatos is volna e látvány, semmiféle részében nem találnánk rá magára a gondolatra. Láthatnánk esetleg rezgéseket, látnók a molekulák helycseréit, a különféle mozgások rendszerét, de gondolatokat, érzelmeket, vágyakat, terveket s magát a mozgalmas, színes lelkiéletet nem láthatnók. Semmit, ami csak a legtávolabbról is hasonlítana hozzá. Az agyvelô bonctana és szövettana a gondolatnak még a nyomát sem mutatja'' ...

És tovább ugyanez a folyóirat így ír: ,,Claude Bernard, a híres élettantudós megállapítása szerint: ,,Azt állítani, hogy a gondolat az agyvelô váladéka, annyit jelent, mint azt mondani: az idô az óra váladéka!''.

,,Ha az ,,én'' nem volna egyéb, mint az agyvelô tömege, ha a gondolat, elhatározás, terv, lelkesedés, öröm, bánat, ítélet, tudomány, művészet, költészet nem volna más, mint az agyvelô atomjainak élettani körmozgása, -- úgy a tudománynak feltétlenül tudnia kellene, hogy az agyvelô melyik molekula csoportja az, amely gondolkozik, melyik kémiai atomcsoport érez, melyik tervez, melyik ítél, melyik aggódik, melyik örvend? Semmiképpen nem lehet kimutatni, hogy miként eredhet merô anyagból oly anyagtalan szellemi valami, aminô a gondolat s általában az egész színes s változatos lelkiélet!''

Igen, ez a mai tudományos gondolkodás! És itt most mindjárt végig is vizsgáljuk, hogyan jutott erre a megállapításra a gondolkodó ember.

II. A logikus okoskodás megköveteli a lelket

,,Nincs élet a síron túl, mert nincs, ami a test halála után éljen: nincs lélek. Még senki lelket kezében nem tartott! Nincs lélek, csak agyvelô. Amit léleknek nevezünk, az az agyvelô működése. Kicsi a gyerek agyveleje: kicsinyesek gondolatai is. Beteg az ember agyveleje: betegek gondolatai is. Öreg az ember agyveleje: öregek gondolatai is. Elpusztul az ember agyveleje: elpusztul a lelke is!'' -- így érvelnek fölényesen azok, akik tagadják a lelket -- és nem is sejtik, hogy egy lélegzetvételkor mily tömérdek lehetetlenséget és tévedést hordottak össze.

,,Még senki kezében nem tartott egy lelket!''

-- Ugyan, ugyan! Hát kezedben tartottad te már a napsugarat? Kezedben tartottad már az igazságot? Kezedben tartottad már az elektromos áramot?

-- Az elektromos áramot ugyan nem tartottam kezemben, -- mondják erre, érzem, hogy van, mert melegít, világít és nagyot üt rajtam; tehát magát az áramot nem látom ugyan, de látom, hogy működik.

-- Nos, akkor helyben vagyunk. A lelket sem látjuk ugyan, de látjuk, hogy működik. Az, hogy az ember gondolkodni és akarni tud, az tökéletesen megcáfolja a lélektagadók érvelését.

Nézzük csak, hogyan cáfolja meg.

A) Elôször megcáfolja ôket az ember gondolkodóképessége.

Az agyvelô a lélek -- mondják.

a) Dehát mi az agy velô? Mérlegen lemérhetô anyagtömeg. És mi a gondolat? A szeretet, a lelkesedés, erény, harag, bűn stb., amit a lélek működésének nevezünk, -- mi az? Szellemi valami. Nos, fejtsd meg a talányt, ha tudod; szellemit az anyag hogyan hozhat létre? Ki tud erre megfelelni, aki tagadja a lelket?

,,Nincs bennünk szellemi lélek, csak anyag?'' Dehát akkor ki érti meg egész szellemi gondolkodóképességünket? Ha egy zsákot telehányok anyaggal, almával vagy krumplival, akármilyen nagy az a zsák, egyszer mégis tele lesz és nem megy már több bele. Nem megy, -- mert anyag. De a lelkem, a gondolkodóképességem korlátozás nélkül fogadhatja magába a külvilág képeit és soha nem lesz tele, soha ki nem csordul, -- mert nem anyag.

Az igaz, hogy a lelkem ebben a földi életben rászorul működése közben a testre is, mint szerszámra, de viszont olyan gondolati működései vannak, amiket pusztán az anyaggal kimagyarázni nem lehet. Ki tudná pl. anyaggal megmagyarázni az elvont, általános fogalmakat, amiknek alkotása közben a lélek teljesen elvonatkozik az érzékelhetô egyedektôl és oly általános képeket alakít, amik a valóságban nem találhatók! Vagy mikor felállít törvényeket, amelyek az anyagi világban érvényesek ugyan, de melyek semmi anyagiast nem hordanak magukon! Sôt egész tudományágakat állít össze -- pl. a matematika --, amelyek teljesen eszmei természetűek! Ezt csak akkor képes az ember megtenni, ha olyan lélek él benne, amely természeténél fogva nem áll szükséges összefüggésben az anyaggal, nem szorul rá, tehát nem anyag, hanem szellem.

Megvallom, soha nem tudnám elhinni -- pedig a szellemi lélek tagadójának el kellene hinnie --, hogy pl. mikor Michelangelo a páratlan Mózes-szobrát alkotta vagy a Szent Péter kupoláját tervezte, hogy akkor csak a keze, a ceruzája, meg a vésôje dolgozott. Csak ez -- és semmi más! Sôt ellenkezôleg, azt hiszem, hogy mindennél sokkal fontosabb munkát végzett a művész lelke, amely a műremek gondolatát termelte és kidolgozta.

b) Logikus gondolkodóképességem fölébe emel a világ minden teremtményének. Mily fönségesek a fényes csillagok egy csendes augusztusi éjszakán! De mindez csak anyag; és egyetlen emberi gondolat többet ér, mint az egész anyagi csillagvilág. Csak az ember, a világegyetemnek ez a parányi részecskéje alkot elvont fogalmakat, emelkedik gondolataiban transzcendentális magaslatokba, és gondolkodik a végtelenrôl. Pedig nem tudna a végtelenre gondolni, ha benne is nem élne valami végtelen: a lélek; amint a szem nem tudná észrevenni a fényt, ha nem a fényre volna teremtve.

Wär' nicht das Auge sonnenhaft,

Wie könnt' es in die Sonne schauen?

c) ,,Nincs lélek, csak agyvelô!'' -- mennyire megcáfolja ezt az ember öntudata is! Mert ha ez igaz volna, akkor az ember nem tudná kimondani ezt a fönséges, rejtelmes, kimeríthetetlen tartalmú szót: ,,Én'' Az ,,én''-nek tudatos érzése, az öntudat teszi az embert személyiséggé és emeli egyben magasba minden teremtett lény fölé.

Mennyit lehetne ezen a kétbetűs kis szavon elgondolkodni! Ki az az ,,én'' bennem? A fejem gondolkodik? Nem. Hanem én gondolkodom! A szívem szeret? Nem. Hanem én szeretek! Ki az az én? Látta már valaki? Senki! Hallotta valaki? Senki! És mégis van! Kitôl van? Kitôl van bennem az a titokzatos én? Az örök Én-tôl, aki azt mondta magáról: ,,Én vagyok az, Aki vagyok (2Móz 3,14), azaz akinek lényege az, hogy legyen.

Ez az ,,én'' mindig ugyanaz bennem, tegnap is, évekkel és évtizedekkel ezelôtt is, tehát valamennyi öntudati jelenségnek bennem egy állandó, reális alapjának kell lennie. Hiába, az ,,én''-nek ez az érzése, az öntudat olyas valami, amit ideges agyállományból kimagyarázni nem lehet.

d) ,,Dehát agyvelô nélkül nincs lelki működés!'' -- mondod talán.

És ez igaz is ebben a földi életben. Az agyvelô azt a szerepet tölti be, mint a telefonközpont: odaszalad minden drótszál (vagyis: idegszál), s ott ül a kisasszony (a lélek), aki fölveszi és összegezi a benyomásokat, de ugye, mégsem a drót termeli a gondolatot, a beszédet, amely rajta végigszalad! Ha aztán rossz a drót, bizony rossz a telefon működése is, -- pedig ott ül a központban a kisasszony, mégsem lehet telefonálni. De nem lehet akkor sem, ha a kisasszony elhagyja a termet, pedig ott marad a jó gép! Éppígy, ha a lélek elhagyja a testet, abban a pillanatban nincs többé egyetlen gondolatom sem, pedig ott marad az agyvelô!

Látjátok fejem fölött ezt a fehér márvány kockát? Ez a rádió mikrofonja, amelybe most belebeszélek. Elektromos áram szalad át rajta, fölveszi minden szavamat és szétszórja az egész világba. A mikrofon az agyvelô, én vagyok a lélek. Kell agyvelô is, kell lélek is. Ha aztán elromlik fölöttem ez a mikrofon, akkor ugyan hiába beszélek, nem hallja meg szavamat a templomon kívül senki! Tehát mikrofon nélkül nem tudok a külvilággal érintkezni, nem tudom vele gondolataimat közölni; de hát ezért mondhatnám-e, hogy ezeket a gondolatokat, amelyeket most hallotok, a mikrofon gyártja? Bizony nem!

Amint pedig mikrofon nélkül nem tudok rádiós hallgatóimmal érintkezni, és hogyha rossz a mikrofon, mondjuk, ha ,,beteg'', akkor csak recsegôn, gyöngén, ,,betegen'' hallják szavamat: éppúgy, ha az ember agyveleje kicsiny, öreg vagy beteg, akkor csak kicsinyesen, öregesen, betegesen képes a lélek gondolatait közvetíteni. De viszont hiába egészséges az agy, ha a lélek otthagyja, amint hiába függ itt a legjobb mikrofon is, ha kimegyek a templomból, bizony nem hallotok semmit sem! Rossz szerszámmal a legjobb szobrász sem tud jól dolgozni; de szerszám nélkül sem. S mégis ki mondaná, hogy a szerszám a művész? Pedig ezt mondja, aki azt állítja, hogy az agyvelô a lélek!

,,De, kérem, -- mondhatná valaki -- engem még mindig megzavar annak a gyermeki, beteges vagy elöregedett agyvelônek a viselkedése. Ezeknek a fejletlen vagy elbetegedett agyvelejű embereknek gondolkozása annyira képtelen és beteges, hogy mégis csak az agyvelôvel kell itt mindent magyarázni! Hol van itt a lélek?'' ...

Pedig ott van, Testvéreim; ott van egy normális, nem gyermeki, nem beteges emberi lélek, csak -- nem tud szóhoz jutni. Figyeljétek csak meg ezt a hasonlatot. Két ember ül ugyanabban a szobában. Az egyiknek fülén egy egyszerű detektoros rádiófölvevô készülék kagylója van, a másik elôtt meg egy hatlámpás erôs készülék. A szoba telve van száz meg száz leadóállomás hullámával, amelyek egyformán jelentkeznek, kopognak és bebocsátást kérnek mind a két készüléken. Akinek jó erôs felvevôkészüléke van, az meg is hall ezekbôl sokat; a detektoros ember ellenben ott ül és nem hall az egész színes hangtömegbôl semmi mást, mint legföljebb a helyi adó közvetítését. Miért nem hallja? Mert gyönge a fölvevôgépe. A gyermeki, fejletlen vagy beteg agyvelô is ilyen gyönge kis detektoros fölvevô gép. Ott van ugyan mellette a nem gyermeki és nem beteg léleknek leadóállomása, de hiába küldi ez a legszebb közvetítéseket is, ha egyszer nincs gép, amely fölvegye azokat!

B) De azokat, akik a lelket tagadják, megcáfolja még, és a lélek szellemiségét, tehát halhatatlanságát bizonyítja még a lélek akarati működése is.

a) Az ember tud akarni az anyagi természet vágyai ellenére is. Le tud mondani olyasmikrôl, amiket érzékei epedve kívánnak, és meg tud tenni olyasmiket, amik ellen egész anyagi mivolta tiltakozik. Az embernek igazi szabadságlevele ez a nagyszerű kiváltsága! Ezért becsüljük különösképpen azokat, akik ezt gyakorolják, mert ebbôl fakadnak az emberiség legszebb erényei: önzetlenség, áldozatos barátság, önfeláldozó felebarátig és hazaszeretet. Amíg ezek az erények virulnak a földön, mindig lesz kezünkben dönthetetlen érv amellett, hogy a lélek nem anyag, hanem több mint az anyag, más mint az anyag: szellem! Mert ha a lélek anyagi volna, vagyis az anyag hozzátartoznék a lélek lényegéhez, akkor mindez lehetetlen volna: a lélek nem cselekedhetnék a saját természete ellenére.

Érezzük: más bennünk a lélek s más a test. Vagy nem más? Hát akkor honnan bennem a szemrehányás, ha rosszat tettem? -- nem a lélekbôl-e? Honnan jöhet reám szomorúság akkor is, mikor mindent megadtam testemnek és nincs testemnek semmi baja, -- nem a lélekbôl-e?

b) ,,Nincs lélek, csak agyvelô!'' Dehát akkor el kellene hinnem azt a lehetetlenséget, hogy a minden anyagtól elvonatkozó általános fogalmak, és az anyagnak ellentmondani tudó erkölcsi elhatározások bennem mind anyagi eredetűek! Akkor el kell hinnem, hogy egy Cézárnak, Nagy Károlynak, Napóleonnak óriási akaratereje, egy Michelangelónak, Raffaelnek, Leonardo da Vincinek zsenialitása, egy Aristotelesnek és Szent Tamásnak világot átfogó szellemi ereje, egy Assisi Szent Ferencnek s Szent Erzsébetnek önmagukat fölemésztô emberszeretete, -- hogy ez mind-mind nem más, mint testünk atomjainak rezgése! El kell hinnem, hogy a katona halálmegvetô hazaszeretete, hogy az édesanya betegágynál virrasztó éjszakai önfeláldozása, hogy minden szent lelkesedés és kötelességteljesítés semmi más, mint a test molekuláinak tánca, keveréke, elektromos rezgése ...

c) ,,Nincs lélek, csak agyvelô!'' Dehát akkor mi fejti ki azt a csodálatos erôt, amellyel a haldokló betegek néha órákon, napokon át életben tartják magukat! Ki nem hallott még eseteket, amelyek világos jelei annak, hogy a lélek tartotta még az életet a már oszlani indult testben. Olvastam egy anyáról, akinek halálát már minden percben várták, de ô nem akart meghalni, míg két fia: egyik a messzi északról, a másik délrôl meg nem érkezett. És mikor megérkeztek, -- tíz perc múlva már megszűnt dobogni az anyai szív. Ki tudja ezt megérteni, ha nincs lélek!

d) ,,Nincs lélek, csak agyvelô!'' Ki tudja akkor megérteni azt a nem ritka jelenséget, hogy hosszú éveken át elborult elméjű emberek röviddel haláluk elôtt visszanyerik egész tiszta látásukat! Ez közismert tény az orvostudományban. Elég talán egy világhírű esetet említenem, V. Károly császár anyját, az ,,ôrült'' Johannát, akinek elméje 49 évig volt elsötétülve és halála napján, 1555. április 5-én teljesen magához jött s imával ajkán halt meg. Magához jönni akkor, amikor az agyvelô éppen egyre rosszabbá válik, csak úgy lehet, hogy nem az agyvelô minden, hanem a lélek s ez a lélek a halál perceiben már bontogatja magát az anyag bilincseibôl s nem szorul többé működésében az anyagra.

Csak így érthetô ez, ha hisszük, hogy mindez a jelenség az elsô életjele a test bábjából kifelé készülô pillangós léleknek, az elsô mozgolódása a tojásban a kifelé repülni készülô kis madárnak, amelyiknek elôbb szét kell törnie a tojás héját, hogy kijuthasson arra az új életformára!

Nagy tapasztalati igazság van a francia írónak, Hugo Viktornak szavaiban: ,,Azt mondjátok, hogy a lélek csak a testi erôk kifejezése, -- de akkor honnan van az, hogy lelkem fényesebbé válik, mikor testi erôim már-már el akarnak hagyni?'' Valóban, ki értené meg azt a gyakori esetet, hogy haldokló betegek a testi élet és testi erô végsô pillanataiban meglepô, sôt azelôtt talán nem is mutatott szellemi képességekrôl tesznek tanúságot? (pl. hogy az egész életüket egy pillanat alatt áttekintik). Ezt csak úgy értjük meg, mint a hipnózisban felfokozott szellemi képességeket: a lélek már szinte elhagyja a testet s annak bilincsei nélkül cselekszik. Ha Socrates azt mondhatta, hogy a filozófia kezdete: tudni, hogy nem tudunk semmit, akkor ma már hozzátehetjük, hogy a filozófia vége pedig: tudni, hogy hinni kell.

* * *

Kedves Testvéreim! A mai beszédet azoknak szántam elsôsorban, akik nem hisznek az örök életben. De nem érdekes dolog-e, hogy a síron túli élet gondolatától még az ilyen emberek sem tudnak megszabadulni! Még azok sem, akik szívesen akarnának! Még azok sem, akik úgy mondják, hogy nem törôdnek a kérdéssel!

Mert ez olyan kérdés, amellyel nem lehet nem törôdni. Olyan kérdés, amely a lélek legmélyérôl tör elô: Mi lesz belôlünk a halál után? Minden elpusztul, vagy marad valami belôlünk? A halál vége-e az életnek, vagy egy új élet kezdete?

Mily igaza van Platónak, amikor a haldokló Socratessel ezeket mondatja a körülállókhoz: ,,Valóban érdemes, hogy megjegyezze az ember. Ha a lélek halhatatlan, akkor nem szabad csak ennek a földi életnek idejérôl gondoskodnunk, hanem az egész idôrôl, és csak akkor tűnik elô a lélekelhanyagolás veszélyének egész szörnyűsége. Ha u. i. a halál elválást jelentene mindentôl, a gonoszoknak nyereség lenne meghalni, mert azzal testüktôl, lelküktôl s ezúttal gonoszságuktól is elválnának. Minthogy azonban a lélek halhatatlannak tűnik föl, számára nincs más menekvés a rossztól, mint az a törekvés, hogy oly jóvá és észszerűvé legyen, amennyire ez csak lehetséges. Mert a lélek semmi más tulajdont nem visz magával a túlvilágba, mint a saját magára fordított önnevelést és azt, amivel táplálta magát és errôl állítjuk, hogy a halottnak mindjárt megérkezésekor a legnagyobb hasznára vagy kárára lesz''.

Mily nagyszerű szavak egy Krisztus fényét még nem ismerô lángésznek ajkáról! Mennyire tanúsítják, hogy a lélek halhatatlanságára maga a bölcselkedô, okoskodó emberi ész is rájött! És tanúsítják az emberiség állandó hitét, mely a földi élet hervatag múlandósága fölött a túlvilágon újra kihajtó örök élet szépségével vigasztalta magát.

Elhervad a rózsa, lehull a levél!

Ezért születünk hát, ez az életi cél?

Csak eddig a pálya, semmit se tovább?

Vagy itten az ember csak öltözik át?

Elhervad a rózsa, lehull a levél!

Hiába hisz ember, hiába remél?

Hát semmi, de semmi, ami vigasztal.

Ott túl amaz árkon újra tavasszal?

Minden korok minden emberének ez volt a kínzó problémája.

De, íme, halljuk meg a választ is rá:

Sírhalmot ölelve az anya zokog.

Majd kigyúl a csillag, kisüt a hold,

S ott fenn a keresztfán suttogja a szél:

Kinyílik a rózsa, kihajt a levél!''

(Vajda János)